Klubunk korábbi elnökével beszélgettek, aki elmondta, hogy a lemondása óta nem volt bent a klubnál.

– Milyen a viszonya a jelenlegi Fradival?
– Semmilyen. Karácsonykor lesz 19 éve, hogy utoljára – nem legutóbb, hanem utoljára – beléptem az Üllői úti klubház vagy éppen a népligeti uszoda kapuján. Azóta senki sem hívott, de az is igaz, hogy különösebben én sem erőltettem a dolgot.

– Pedig a klub történetének egyik legsikeresebb elnöke.
– Beszéljenek helyettem a tények. 21 bajnoki címet nyertek a csapataink regnálásom csaknem nyolc éve alatt. A futballcsapat például háromszor, 1992-ben, 1995-ben és 1996-ban jutott a csúcsra, a jégkorongozók 1991 és 1997 között hétből hatszor, megjegyzem, azóta se lettek elsők… Egyik legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy egy korábban nem létező szakosztály, a női kosárlabda is megalakult, bajnokságot nyert a csapat, sőt 1999. február 4-én az Egyesült Államok regnáló olimpiai aranyérmes válogatottját is legyőzte 73-70-re. Igaz, akkor már bő egy hónapja nem én voltam az elnök…

– Hogyan lett elnök?
– 1991. január 17-én szólt Harza Lajos társadalmi elnök, hogy nem akarom-e felcserélni a vízilabda-szakosztály vezetőedzői posztját az ügyvezető elnökivel. Mármint a klubéval. Egy nap gondolkodási időt kértem, majd igent mondtam. Az egyesületi tanács 17:2-es szavazataránnyal megválasztott.

– Milyen volt a legnépszerűbb magyar klub elnökének lenni a kilencvenes évek elején?
– Ha azt mondom, hogy izgalmas, akkor még roppant visszafogottan fogalmazok. Alig köszöntött még be a nagy szabadság, mindenki mámoros volt, és tanulta a demokráciát, a kapitalizmust. Én is. Ebben a nyolc évben sokan megfordultak az irodámban, államtitkárok, miniszterek, üzletemberek, olyanok is, akik akkor még csak tanulták a szakmát. Egy fillér állami támogatás nélkül értük el azt, amit elértünk, persze voltak szponzoraink és időleges elmaradásaink is a játékosok, edzők felé, de végül is senkinek nem maradtunk adósai.

– Mit tenne másképpen, ha újrakezdhetné? Sokan a szemére vetik, hogy az alvilág azokban az években szivárgott be a klub berkeibe…
– Nézze, az vesse rám az első követ, aki másképp kezelte volna azt a helyzetet. Mindez kivédhetetlen volt. A vadkapitalizmus időszaka volt Magyarországon a kilencvenes évtized. Emlékszem, egy alkalommal Salzburgban játszott a csapat, a helyi egyesület elnöke kinézett az ablakon, és megdörzsölte a szemét. Kérdem, mit lát. Azt mondja, annyi 600-as Mercedest, amennyit még életében nem látott egy helyen. A fél pesti alvilág elkísérte a csapatot, hirtelen sikk lett a Fradi körül tetszelegni.

– Igaz, hogy néhai Hypós Feri és társai a klub fizetési listáján voltak?
– Ez nem igaz. És az sem igaz, hogy a gengszterek alkották a biztonsági szolgálatot. Az én elnöki időszakomban az In-Kal Security biztosította a mérkőzéseket.

– Nem féltette az életét?
– Nem én. Engem sohasem fenyegettek meg, sőt, amikor tárgyaltam a szurkolói kemény maggal, mindenkire kígyót-békát kiabáltak, de engem valamiért tiszteltek. Egyvalamit ne feledjünk: a stadion rendre színültig tele volt, 1992. június 20-án, amikor Diósgyőrben 2-0-ra győztünk, és azzal bajnokok lettünk, tíz-tizenötezer szurkolónk kísérte el a csapatot Miskolcra. Ahol ennyi a szurkoló, ott sok minden előfordul.

– Melyik munkatársára gondol vissza a legnagyobb szeretettel?
– Egyértelműen Novák Dezsőre. Nyugodt, higgadt edző volt, emellett kiváló szakember, eljuttatta a Bajnokok Ligája csoportkörébe a csapatot. Akkor még híre-hamva sem volt az ügynökvádaknak, Dezsőre egy rossz szót sem tudok mondani. Isten nyugosztalja.

– Utána jött Varga Zoltán. Vele kapcsolatban milyen élményei voltak?
– Furulyás János szakosztályelnök szerződtette, de a szabályok szerint nekem is rá kellett bólintanom. Reggel kilenc volt, amikor bejött az irodámba, kért egy fél deci konyakot. Én nem tartottam szeszes italt, a titkárnőmet leküldtem az aluljáróba egy üveg konyakért. Nekem már akkor furcsa volt Varga, másnap még inkább; huszonnégy óra leforgása alatt a takarítónőtől kezdve a pályamunkásokig sikerült mindenkivel összevesznie. Hatalmas futballista volt, de már akkor arra gondoltam, valamiért képtelen volt Nyugaton karriert csinálni, és ez nem lehetett véletlen. Azt hiszem, Zoli önmagával volt a legrosszabb viszonyban.

– Elárulja, miért kellett lemondania?
– Nem kellett, de lemondtam. Akkora volt a nyomás rajtam a kisgazdapárt, konkrétan Torgyán József és Szabadi Béla felől, hogy belefáradtam a szélmalomharcba. A Fradi a siker szimbóluma volt, a politika akkoriban kezdett érdeklődni a sport iránt. Karácsony előtt leadtam a lízingelt Opel Omegám kulcsát, felültem a metróra, és hazamentem. Azóta sem jártam a klubházban, a Groupama Arénát is csak kívülről láttam.

Teljes interjú: Magyar Idők