A Fradi ceneter beszélt zarándokútjáról, a beteg gyerekekről és személyes céljairól.
Tóth Márton a férfi vízilabda-válogatott tagja, a Ferencváros játékosa, aki egykori csapattársával, jó barátjával, Szivós Mártonnal elhatározta: kerékpárral vág neki a Santiago de Compostelába vezető, közel nyolcszáz kilométeres Szent Jakab-zarándokútnak, vagyis az El Caminónak. Pamplonából indulva Tóth Marci júliusban, Szivós Marci pedig a kazanyi vizes világbajnokságot követően, augusztusban tekerte végig a zarándokutat. Céljuk az volt, hogy segítsenek a daganatos és leukémiás gyermekek kezelésével foglalkozó Tűzoltó utcai gyermekklinikának, illetve az intézményt támogató Őrzők Alapítványnak. A zarándokló vízilabdázók egyikével, Tóth Marcival úton levesről, hitről és küzdelemről beszélgettünk. (Részlet az Új Ember szeptember 6-i számában megjelenő interjúból.)
Elárulod, hogy útközben mi minden járt a fejedben? Ha az El Caminót klasszikus értelemben, az önmagunkhoz és Istenhez vezető útként fogjuk fel, mit tapasztaltál? Mi változott meg benned?
– Számomra az El Camino egyszerre szólt saját magamról, a sportról és a gyerekekről. Sokszor jött elő a gondolataimban a vízilabda, hogy mit szeretnék elérni, és ennek érdekében mit kell tennem, mire kell odafigyelnem a következő szezonban. És persze a hitemmel is sokat foglalkoztam. Hívő családban nőttem fel, de olykor annyira sűrű a program, hogy ki kell hagynom azt, ami egyébként fontos. Például a bajnokság végén már nagyon feszített volt a tempó, vasárnap is meccs volt, így nem mindig tudtam misére menni. Most volt időm arra, és szükségem is volt rá, hogy megálljak egy-egy templomnál vagy útszéli keresztnél, és elmondjak egy imát. Kicsit talán visszatértem arra az útra, amelyen haladnom kell ahhoz, hogy a helyemen legyek. De persze nem változtam meg. Nem az történt, hogy megérkeztem Santiagóba, és új ember lettem. Közhely, de igaz: az a fontos, hogy úton legyek, és ezt akkor értettem meg igazán, amikor az út végére értem, és nem éreztem semmi különöset (bár a zarándokok miséje sokat jelentett), ám másnap már hiányzott, hogy nem ülök biciklire. Valami olyat kaptam az úttól, amire az elkövetkezendőkben építeni lehet.
Megkérdezhetem, hogyan élted meg, hogy legutóbb nem kerültél be a válogatottba?
– Emiatt is mentem el az El Caminóra. Természetesen nem esett jól, hogy kimaradtam a keretből, de elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Szeretném bebizonyítani, hogy igenis ott a helyem a Rio de Janeiró-i olimpián a legjobbak között. Most ez az első az életemben, és ahhoz, hogy elérjem a célomat, az kell, hogy az új csapatomban az egyik meghatározó játékos legyek, centerként még többet fejlődjek. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok, és az elhatározásom felé az első lépés egyértelműen az El Camino volt.
Volt-e jelentősége annak, hogy erős, egészséges férfiként éppen daganatos és leukémiás gyermekeknek szerettél volna segíteni, akik olyan törékenyek és kicsinyek?
– Szivós Marci barátom javasolta, hogy menjek el egyszer az Őrzőkhöz. El is mentem, és az, amit ott láttam, nagyon megfogott. Fantasztikus, amit azok a gyerekek csinálnak. A legtöbbjüknek – főleg a kicsiknek – talán fogalmuk sincs arról, hogy milyen betegek, mégis boldogok, életvidámak, miközben a szervezetükben nagyon komoly harcot vívnak meg. De nem csupán ők a főhősök. Ott vannak a szülők is, akik naponta mellettük állnak, pontosan tudják, miről szól a történet, és mindent megtesznek azért, hogy a gyermekük legyőzze a betegséget. Példaértékű a helytállásuk, éppen úgy, ahogy az orvosoké, az ápolóké és az önkénteseké is, akik nélkül ez az egész nem menne. Egészen elképesztő – már attól is libabőrös leszek, ha beszélek róla –, hogy mit visznek véghez a klinikán.
Most Ön is segíthet zarándokló vízilabdázóinknak és velük együtt a beteg gyermekeknek! Hozzájárulását augusztus 31-ig az alábbi bankszámlaszámra küldheti el: OTP 11709002-20065829. Kérjük, a közlemény rovatba írja be: El Camino. De az Őrzők online vonalát is használhatja. A megjegyzésben itt is feltüntetendő: El Camino. Felajánlásaikat a fiúk, az alapítvány és a gyermekek nevében is hálásan köszönjük!
forrás: Új Ember
