Emilyt kérdezte az EHF honlapja.
Gyerekkoromban kézilabdázó akartam lenni. Amikor Dániában voltam, csak akkor jöttem rá, hogy profi is szeretnék lenni. Viborgban teljesen más perspektívából láttam a kézilabdát. Ott tapasztaltam meg először, milyenek a profi körülmények, és emberileg is sokkal érettebb lettem abban az évben. Visszatekintve, mindenképpen erős alapot raktam le a karrierem további lépéseihez. A buxtehudei utolsó évem előtt egyértelmű volt, hogy jön a következő lépés. A 2017-es hazai világbajnokságot szem előtt tartva, az akkori szövetségi kapitány, Michael Biegler arra kért, hogy kerüljem a nagyobb változtatásokat.
Amikor először játszottam a Thüringer HC-val a Bajnokok Ligájában, hirtelen megértettem, mit is jelent valójában a csúcsszintű kézilabda. Rájöttem, mire gondolt az edzőm, Herbert Müller, amikor azt mondta: „Ezt magadnak kell megtapasztalnod úgy, hogy játszottál benne.” Minden gyorsabb, okosabb, keményebb.
Nem féltem a váltástól, amikor Budapestre, az FTC-hez szerződtem. Még úgy sem, hogy ha sok éljátékos van egy csapatban, az azt jelenti, hogy meg kell küzdeni a játékpercekért, és először volt nyelvi akadály köztem és az edzőm között. Készen álltam arra, hogy egy teljesen új környezetben is megküzdjek a helyemért, és izgatottan vártam az új mentalitást, az eltérő kézilabda stílust és a klub ambiciózus céljait.
Karrierem minden állomásáról magammal vittem valamit a játékstílusomhoz. Buxtehudéban főleg a kiscsoportos kombinációk domináltak, amikből a mai napig profitálok – ott nagyon tudattalanul és ösztönösen játszottam. A Thüringer HC-nál minden sokkal szisztematikusabbá vált, például voltak kifejezetten az én lövéseimre tervezett figurák. Magyarországon a meccsekre való felkészülés teljesen más szintre lépett, sokkal több elemzéssel és részlettel. Az edzések Elek Gábor irányítása alatt is sokkal keményebbek voltak, és elkezdtem az ösztönös játékomat egy tudatosabb taktikai megközelítéssel kiegészíteni.
Ennyi év után már tudom, miben vagyok jó. Imádok a csapattársaimért és velük játszani. Sokszor például egy gólpassz vagy egy sikeres sánc még jobb érzéssel tölt el, mint ha én magam lőnék gólt. Nem lehet egyetlen skatulyába beletenni engem – mindig is mindenben jó akartam lenni. Buxtehudéban néha jobbátlövőt játszottam, védekezésben a belső blokkban vagy a kettes védő pozíciókban is bevethettek. Mindezt egy lehetőségnek tekintem, hogy még sokoldalúbbá váljak. Komplett kézilabdázó akarok lenni – aki távoli lövésekkel, egy-egy elleni szituációkkal vagy gólpasszokkal is hozzá tud járulni, és segíti a csapatot akár védekezésben, akár támadásban.
Aki csak a számokat és a statisztikákat nézi, az nem értette meg a játékot. Ha az áll ott, hogy a lövéseim 50 százalékát bedobtam, senki sem látja, hogy ebből hány jött 15 méterről, amikor lepörgött az óra és már passzív volt a játék. Vagy hány olyan gólpasszt adtam, amiből végül nem lett gól. Vagy hogy 60 percig dolgoztam a beálló ellen védekezésben, és megzavartam az ellenfél játékát. A kézilabda több, mint számok – sokkal komplexebb annál, minthogy csak statisztikákkal le lehessen írni. Az intelligenciáról, az ötletekről, a taktikáról és a védekezési energiáról szól. Számomra a kézilabda a védekezés és a támadás teljes konstrukciója, valamint a csapaton belüli kapcsolat.
Andrea Lekic sokkal több volt, mint egy csapattárs – ő a barátom, de mindenekelőtt egy nagyon különleges személyiség. Elmondhatom, hogy formált engem kézilabdázóként is, mert értette, hogyan működik a játék, hogyan kell olvasni azt. Hihetetlenül szórakoztató volt mellette játszani, mert ugyanazt a kézilabda nyelvet beszéljük. Mindig arra fókuszált, hogy a legjobbat hozza ki a csapattársaiból, és jobbá tegye az egész csapatot.
Minden alkalommal, amikor ma meghallom a „Freed from Desire” című dalt az öltözőnkben, visszagondolok a 2023-as BL Final4 elődöntőjére – ez egy elképesztő érzés. Már az is, hogy bejutottunk oda, aztán megnyerni azt az elődöntőt – hihetetlen volt. Persze a hétvége akkor lett volna tökéletes, ha a Vipers elleni döntőt is megnyerjük. Az Esbjerg elleni győztes találat egy teljesen őrült gól volt az utolsó sípszó pillanatában. Az az atmoszféra, az az élmény – hihetetlen volt. Ezt mindenképpen szeretném még egyszer átélni.
Egész pályafutásom alatt egy ilyen tornában reménykedtem, mint amilyen a 2025-ös VB volt, különösen azután, hogy annyi elődöntőről lemaradtam – még akkor is, ha a nyomás természetesen óriási volt.
Sok éven keresztül abban a helyzetben voltam, hogy a csapat egyik arcaként elölről vezettem, így a döntés meglepetésként ért, hogy elvették a csapatkapitányi posztomat. De végül is az csak egy edzőtábor és két meccs volt, ahol nem vettek számításba. A világbajnokságon viszont nagy szabadságot kaptunk, ami lehetővé tette, hogy a legjobb játékunkat nyújtsuk. Én pedig nyugodtabb voltam, mint valaha. Mindazok után, amiket átéltem, már nem sok minden maradt, ami ki tudna zökkenteni a ritmusból. A döntőben megszorongattuk Norvégiát, amit addig egyetlen más csapat sem tudott megtenni azon a tornán. Évek óta először nyertünk érmet, és 1993 óta először jutottunk be egy világbajnoki döntőbe. Ezzel kinyitottuk az ajtót a világelit felé. Felnőttünk a feladatainkhoz és most esélyünk van arra, hogy megszilárdítsuk a helyünket, és utat törjünk sok tehetséges német játékos számára. Ez a helyes út. A 2028-as Los Angeles-i olimpia abszolút reális cél számomra. Mindent bele fogok adni ezért és azért is, hogy jobb sporteredményt érjünk el, mint Párizsban. Ha a testem bírja, fitt maradok és még mindig élvezem a játékot, nem zárnám ki a 2032-es olimpia lehetőségét sem. Sok játékos még ebben a korban is csúcsszinten versenyzett.
