Fradista közösségünk görögkatolikus papja, Molnár Attila atya idén a várakozást állította középpontba olvasóinknak írt húsvéti örömhírében.

Nagypénteken szembejött velem egy poszt, ami arról szólt, hogy az írója nem tölti otthon a húsvétot, de az édesanyja gondoskodott arról, hogy ne maradjanak sonka nélkül. És ha már ott volt az a finom sonka, akkor miért kellett volna várni vasárnapig, nagypénteken jóízűen elfogyasztották. A poszt szerzője leírta azt is, hogy nem egy klasszikus vallásos család az övék. Nem áll szándékomban meg- vagy elítélni őt, pusztán eszembe juttatta azt az általános jelenséget, – persze lehet, rosszul érzékelem, – hogy mennyire nem tudunk (vagy nem akarunk?) várni. Mindent azonnal vagy legalábbis nagyon rövid határidőn belül szeretnénk megkapni, elérni. És ez igaz az élet szinte minden területére.

Nem véletlenül követi a nagypénteket a szombat, a nyugalom, a várakozás napja. Jézus követőinek is ki kellett várniuk azt a szűk három napot, hogy szomorúságuk örömre forduljon. De voltak, akik erre nem voltak képesek és csalódottan, hitehagyottan elindultak Jeruzsálemből, pedig Jézus előre megmondta, hogy harmadnapra feltámad. A keresztény ember is gyakran úgy van a saját, személyes nagypéntekként megélt nehézségeivel, legyen az betegség, bánat, gyász, sikertelenség, hogy reményvesztetté válik, és nem tudja kivárni az azokból való feltámadást. Pedig a hívő ember számára mindig valósággá válik a feltámadás. De előtte szükséges, hogy megküzdjük, megszenvedjük azt az időszakot, ami megelőzi az örömteli beteljesedést. Hogy ez nem három napig tart? Az bizony lehet. De ahogyan az apostoloknak és az első krisztuskövetőknek, úgy nekünk ki kell várnunk az időt.

Nem tudom megállni, hogy ne vonjak párhuzamot a jelenlegi labdarúgó bajnoki szezonnal. Nekem úgy tűnik, – és a mintha a kommentekből is az jönne le, – hogy ebben a szituációban is nagypénteki időszakot élünk meg. Reményként él bennünk, hogy sikerül elhódítanunk a bajnoki serleget, de morgolódunk, szenvedünk amiatt, hogy nem tettünk még szert behozhatatlan előnyre, sőt még csak az első helyen sem tanyázunk. Azt, hogy a bajnokság végén feloldódik-e bennünk ez a hangulat vagy netalán csak hónapok múlva – ezt nem tudom megmondani. Bizony előfordulhat, hogy ez a nagypéntek hosszabbra nyúlik, mint szeretnénk. (De gondoljunk csak bele, a többi csapat szimpatizánsainak már milyen régóta tart.) Akárhogy is lesz: a szurkolói hűség, a csapatba vetett bizalom segítsen át bennünket ezen az időszakon.

Összegzésként arra hívnám fel a mindannyiunk figyelmét, hogy mindig legyen bennünk hit ahhoz, hogy ne veszítsük el annak reményét: alkalmas időben majd eljön a feltámadás. A szenvedésből, a bánatból, az elutasításból, bármiből, ami nehéz és fájdalmas. Lehet, hogy nem pontosan harmadnapra, de biztosan eljön. Kívánom, hogy húsvét vasárnapján (és a szezon végén is) legyen kitörő öröm a szívünkben! Amen!

Molnár Attila