Olimpiai bajnok vízilabdás legendánkkal azt is elmesélte, hogyan élte túl az esetet.

Látta magát játékosként, de inkább edzőként aktív évei alatt nyugdíjas életét élni?
Soha. Mindig úgy képzeltem el, hogy majd egyszer valahol meccs közben ér el a vég.

Nem túl szentimentális búcsú ez egy önhöz hasonló habitusú sportembertől? Vagy éppen nagyon is gyakorlatias, hogy meccs közben váratlanul fordul le a kispadról, és már nincs visszaút?
Kispadról biztos nem fordultam volna le, mert soha nem ültem, mindig álltam. De a többi az stimmel. Amilyen intenzitással megéltem a meccseket, részemről bőven benne volt ez a pakliban.

Akartam is megjegyezni, hogy serényen dolgozott az ügyön éveken, évtizedeken át…
Állandó infarktusközeli állapotban voltam, de valahogy soha nem talált meg. Viszont nézzük a dolog jó oldalát, a gyomorfekélyt meg ezzel kilőttem. Nem rágtam magam a vélt vagy valós sérelmeken, azonnal és intenzíven kiadtam magamból. És a hobbim, a pecázás segített még szerintem sokat. Az élet mindig ikszre játszik, az, hogy a pólós közegben mindig száz fokon égtem azzal a hibernációhoz közeli állapottal egyenlítődött ki, amikor a vízparton ültem és horgásztam. Sok horgásztárshoz hasonlóan nekem sem az a legfontosabb, hogy fogok halat, vagy sem, a természet szeretete pedig amúgy is mindig megvolt bennem. Amikor 17-18 éves koromban a pályaválasztáshoz értem, még egyáltalán nem volt biztos a pólós karrier.

Mi volt az alternatíva?
Sopron, az erdészeti főiskola.

Éles váltás. Az egyik tele van társakkal, edzőkkel, nézőkkel, médiával, a másikban meg sokszor van egyedül. Intenzív társasági emberként, akit soha, sehol, semmilyen körülmények között nem lehet nem észrevenni, nehéz elképzelni, hogy megvan magában.
Pedig elvagyok. Jól elvagyok persze a társaságban, de ugyanilyen jó nekem, amikor egyedül vagyok, vagy ha azok vesznek csak körül, akik a legközelebb állnak hozzám. Fiatalabb koromban sem a zaj vonzott, a népes és hangos diszkó meg mulató, sokkal jobban éreztem magam a kisvendéglőben. Főként, ha jutott kockás abrosz is az asztalra. Lehet, hogy azért alakult ez így ki nálam, mert szeretem, elfogadom magam. Szerintem az egyedülléttel leginkább azoknak van bajuk, akik önmagukat sem szeretik.

Mivel győzött a vízilabda?
A szüleim is inkább erre igazgattak, inkább szem előtt maradtam, mint soproniként, és a pólós közeg is azt éreztette velem, hogy szeretne megtartani.

Azért jutott elég idő így is a természetre, vagy az életének egy olyan része, amelyben most éri utol magát?
Játékosként minimális. Ott a klubszezonban, majd annak szünetében a válogatottban is elfoglalt voltam, sűrű volt a program. De edzőként pont ezért költöztünk annak idején vízpart mellé, Szigetszentmiklósra, közvetlen a Duna-partra. Egy pecásnak a saját vízparti kapcsolat maga a mennyország! Amikor egy-egy intenzívebbre sikerült meccs után hazaértem, és nem tudtam elaludni, mert annyira bennem maradtak a történtek, akkor magamhoz vettem egy sört meg két botot, és máris ott ültem a víz mellett.

Amikor meg nagyon felbosszantotta magát, akkor két sör és egy bot volt a leosztás?
Soha! Szigorúan egy sör! Még megmelegszik… Aztán amikor az egy elfogyott, hoztam magamnak még egyet.

Tavaly nyáron ment nyugdíjba, milyen volt az első napja?
Konkrétan nincs is meg, hogy éppen mit csináltam. Biztos elmentem horgászni. Egy dolgot tudok felidézni, ami ezt az időszakomat jellemzi: az a fajta, korábban velem élő késztetés szűnt meg, hogy nekem mindenáron a vízilabdával kell foglalkoznom, és meccsre, vagy éppen edzésre kell mennem.

Meccsre azért kijár, tévében megnézi?
Már csak nagy ritkán megyek, a tévében persze megnézem, de nem várom és nem építem köré a hetemet, napomat, már tűzbe-lázba sem hoz. Amikor fiatal játékos voltam, mást sem hallottam az idősebbektől, hogy bezzeg az ő idejükben… Na én akkor ott gyorsan még az elején megfogadtam magamnak, de szerintem ezzel mindenki más is így van, hogy én ezt nem akarom, én majd biztosan nem ilyen leszek.

És tartja magát ehhez, vagy mégis olyan lett?
Ha kérdeznek, akkor lesz véleményem, ha nem, akkor megtartom magamnak. És egyáltalán nem csinálok hiúsági kérdést abból, ha nem kérdeznek, nem keresnek. Az viszont egyáltalán nem szubjektív, hanem teljesen objektív tény, hogy felgyorsult a világ, felgyorsult benne minden, így a vízilabda is. Nagy rohanássá vált a játék, amelyből egyre inkább eltűnt a felelősség minden érintett részéről, különösen a bírókból. Megint konkrét tényeket veszek alapul, régen egy meccsen volt nyolc-tíz kiállítás, mondjuk négy-hat, öt-öt vagy hat-négy, nagyjából ez volt a vége. Amikor ebből a nyolc-tíz kiállításból az egyiknél hibázott a bíró, akkor azt másnap megírta a Népsport, a szakíró ízekre szedte őt. Ma viszont mi van? Fújnak egy meccsen 30-40 ítéletet, abból öt téves, de ki veszi észre, ki foglalkozik vele? Senki. Felelősségvállalás a nullával egyenlő. Én 1964 óta vagyok része a vízilabdának, azóta rengeteg szabályváltozás, szabálymódosítás volt már, de egyiknél sem emlékszem olyanra, hogy azért hozták volna, hogy a néző jobban megértse. Sokszor már a szakmabeliek is csak néznek, hogy ez most mi volt. Emberfórra és emberhátrányra degradálták mára a vízilabdát, és ha a csapatban van egy jó balkezes vagy egy kapáslövő, akkor nagy százalékban megnyeri a meccseit. Közben a néző csak azt látja benne, hogy gól volt, vagy sem, védett a kapus, vagy sem, aztán ennek függvényében lehet örülni vagy szomorkodni. Semmi mást nem ért belőle, pedig a vízilabda sokkal több ennél.

Mikor tudatosult önben, hogy más, mint az átlag?
Nagyon korán, én már így jöttem világra. Minden gyerekkel történnek kisebb balesetek, eltöri valamijét, mondjuk a kezét. Na velem ez háromnaposan történt meg. És ez később is jellemző maradt rám, valahogy mindig jön velem a baj, megtalált, soha nem én kerestem. Első válogatott meccsemen tömegbunyó volt, de mégis egyedül én lettem megverve, méghozzá a saját edzőm által, pedig a szituáció elején a vízben sem voltam. Milánóban játszottunk az olaszokkal, csereként ültem éppen a padon, amikor az olaszok megtámadták Faragó Tonót és Horkai Gyurit. Sárosi Laci ült mellettem a padon, megbökött a könyökével, hogy itt bizony azonnal menni kell segíteni. Amikor egy klasszis jelez a fiatalnak, akkor ott azt fenntartás nélkül csinálni kell, ez világos. Közben Gyarmati Dezső bácsi elindult a zsűriasztal felé reklamálni, csak akkora volt a tumultus, hogy nem jutott el oda veszekedni, így benne maradt a feszültség, amit valakin le kellett vezetnie. Pont én voltam ott… Dezső bácsi jött vissza a kispadhoz, mi meg éppen ki a medencéből, engem látott meg először. „Mit képzel magáról, első meccsén verekszik a válogatottban?”, dörrent rám, és már kaptam is a taslit.

Zavarta vagy élvezte, hogy mindig ott zajlik az élet sűrűje, ahol éppen van?
Már gyerekként elfogadtam, hogy ilyen vagyok, felnőttkoromra megtanultam együtt élni ezzel. Az általános iskolában az ellenőrzőm tele volt pótlapokkal a beírások, intők miatt, a nyolc évet három helyen jártam, két suliból eltanácsoltak, hogy így fogalmazzak. Az elsőnél sima hógolyócsatát vívtunk egymással az osztálytársaimmal az utca két oldalán, és beállt közénk egy troli, ami megakasztotta a küzdelmet. Készítettük a következő adag muníciót, és mondtam, hogy az első ember, aki kilép a troli mögül, már dobom is fejen. Így is tettem, de nem az egyik társunk volt az, hanem az igazgatónk. Meglátott, „Gerendás!”, már nyilván névről ismert, „Holnap küldje be az apukáját!”. Bement, aztán kereshettünk másik sulit. Hetedikben már nem is emlékszem, miért kellett onnan is elmennem. De itt sem én kerestem a bajt. Én tehettem arról, hogy a diri lépett ki elsőként? Na ugye… Később aztán, már felnőttként volt bennem egyfajta gátlástalanság is ezzel kapcsolatban: megengedhetem magamnak azt, hogy ilyen hőfokon égjek, majd eresszem ki a gőzt magamból.

Mi az, ami úgy történt meg önnel a vízilabdában, hogy egyáltalán nem számított rá?
Az a bajnoki döntőnk Nápolyban, amit az év játékosa elismerésénél már említettem. Döntetlennel végződött a finálé, és az volt a szabály, hogy három játékost kell kijelölni csapatonként a hat büntetőre, akik aztán tetszőleges mennyiségben és sorrendben lőhetnek. Tőlünk végül én lőttem mind a hatot, az ellenféltől Manuel Estiarte, a spanyolok világklasszisa. Mindet belőttük. Jöhetett egy újabb hatos sorozat, megint csak mi ketten lőttünk, és ő végül az egyiket elhibázta, és miután nekem megvolt mind, az utolsót már le sem kellett lőnie. Itt a csattanó: a mi különmeccsünk után ezt a kiírást megváltoztatták, már soha többet nem volt ilyen büntetőpárbaj. Erre egyáltalán nem számítottam, hogy versenykiírást módosítanak miattam. De arra sem, hogy a Camorra vezérét üssem meg visszakézből.

Az mondjuk erősen árthat az egészségnek… Egy ilyen esetet hogyan lehet élve megúszni Nápolyban?
Volt egy meccsünk, ami után hogy, hogy nem, tömegjelenet alakult ki a medence szélén. Ment a lökdösődés, taszigálás, engem is jól meglökött valaki hátulról, én meg ahogy voltam, visszacsaptam teljes erőmből. Pillanat alatt ott termett az edzőnk, és belökdösött a félreeső öltözőfolyosóra, és csak annyit mondott rémült tekintettel: „bárki bármit kérdez, mindent tagadj le!” Nem is értettem, miért kellett olyan gyorsan eltűnnünk a medence mellől, amikor ott még forrtak az indulatok. Amit mondott, azt meg végképp nem értettem, de aztán megmagyarázta: akit visszakézből megütöttem, az a Camorra vezetője volt. Szerencsére az edzőnkön kívül más nem látott, csupán ennyi a titka a túlélésemnek.

És valószínű az, hogy akkor még nem készült ezekről a jelenetekről tucatnyi felvétel a kéznél lévő mobilokkal… Más idők voltak, amikor még Nápolyban élt és pólózott, például olyan, hogy bizonyos Diego Maradona vezérletével kétszer is bajnok lett a helyi labdarúgócsapat, a város pedig eksztázisban élte meg ezeket az éveket. Mi jutott el a pólósokhoz ebből?
Szerencsére elég sok minden. Amikor tehettük, mentünk mi is a labdarúgók mérkőzéseire, elég sokra. Azon is kint voltam, amikor az első scudettót, a bajnoki címet ünnepelték. A feketepiacon vettük a másolt jegyeket az eredeti töredékéért, tizedéért talán, és miután hol volt még akkor a modern technika, simán bejutottunk. Nagyon szép emlék ez is, szeretem a futball. Gyerekként gombfocicsapatom is volt, nem bolti, hanem magam reszeltem a játékosokat, és írtam rá a neveket is, az 1965-ben VVK-győztes Ferencváros futballistáinak a nevét. Később aztán már Fradi-edzőként mondtam is Rákosi Gyuláéknak: azért az keveseknek adatik meg, hogy a gombfocijátékosaik munkatársa legyen.

És mi az, amit várt volna, számított rá, de nem adta meg önnek a sportág?
Nagyon szerettem volna szövetségi kapitány lenni. Az atlantai olimpián a leköszönő kapitány, Horkai Gyuri mellett dolgoztam, utána azonban nem én kaptam meg a posztot, hanem Kemény Dénes, aki aztán négy olimpián irányított. A negyediken már az utódjaként elkönyvelt Benedek Tibi ült mellette segítőként. A londoni olimpiát követően, amikor Dénes távozott, kaptam ugyan felkérést, hogy pályázzak a tisztségre. Ezzel viszont úgy voltam, mint amikor hosszú éveken át udvarolsz valakinek sikertelenül, aztán amikor már teljesen lemondtál róla, na akkor jön el a lehetőség. De kösz, akkor már te nem kérsz belőle. Ráadásul Tibivel szemben sem éreztem volna tisztességesnek, ha pályázok, mert nagyon szerettem, tiszteltem, becsültem őt pólósként, emberként egyaránt, ő pedig lelkiismeretesen készült a feladatra.

Gerendás György a magánéletben is olyan nehéz ember, mint amilyennek a medence partján mutatta magát?
A feleségemet plagizálom, amikor azt mondom: „a Gyuri egy teljesen normális ember. Kizárólag két dolog hozza ki a sodrából: a pólóbírók és én.” A feleségemnek soha nem mernék ellentmondani.

A teljes, igen tartalmas interjút itt olvashatjátok el: Index