A játékos elbúcsúzott a Makkabi Tel-Avivtól.

Mitchnek [Mitchell Goldhar, a Makkabi tulajdonosa – ulloi129], a klubnak, a játékosoknak, a vezetőségnek és a szeretett szurkolóknak!

Négy éve viseltem büszkén a Makkabi Tel-Aviv mezét. Négy év tele győzelmekkel, kudarcokkal, sikerekkel, mélypontokkal… és legfőképpen: tanulással. Megtanultam, mit jelent valami nálam nagyobbnak a része lenni. Mit jelent egy olyan klubot képviselni, amelynek lelke, szíve és családja van. Nem csak a bajnoki címekről beszélek, vagy azokról a csodálatos pillanatokról, amelyek életem végéig elkísérnek, hanem sokkal inkább a nehéz, emberi, bonyolult pillanatokról – amikor ti ott voltatok mellettünk. Ti, a közönség, a csapat és a barátok – nem hagytatok el minket. Még akkor sem, amikor elbuktunk. Még akkor sem, amikor fájt, még akkor sem, amikor nem volt világos, hogyan tovább.

Megtiszteltetés volt a Makkabit képviselni Európában. Kimenni a pályára és tudni, hogy egy olyan klubért harcolok, amely soha nem adja fel. „Harc az utolsó másodpercig” – ez nem csak egy szlogen. Mert amikor van egy igazi otthonod, semmi külső hatás nem rendíthet meg. És ti, a Makkabi, éreztettétek velem, hogy van egy ilyen otthonom. És ez nem csak egy klub. Nem csak a mez. Nem csak a Bloomfield stadion. Ez az összetartozás. Ez a szeretet. Ezek az értékek. Ez a család. Ez a több ezer szív és torok, amely kiált, szurkol, sír és életre kelti a csapatot.

Az elmúlt két évben, minden Emlékezés Napján, a Jom Hazikaron [a terrorizmus áldozatainak emléknapja – ulloi129], amikor a néhai Sauli (Greenlick) és Vironi (Chitiz) [két 2023-as áldozat – ulloi129] sírjánál állok, mindig látok ott egy kis mécsest a „Testvérek a Címerben” felirattal. Ez a mécses emlékeztet arra, hogy a Makkabi Tel-Aviv sokkal több, mint futball. Ez egy címer. Ez egy szív.

Általában nem szoktam a közösségi médiában megszólalni, de fontos számomra, hogy személyesen mondjam el nektek, még ha a dolgok a végén nem is alakultak jól, ez nem baj, megesik az ilyen. Ez egy pillanatra sem változtat azon a csodálatos úton, amit veletek bejártam.

Ma egy új útra indulok, a tengerentúlra, egy olyan kaland felé, ami még nem teljesen nyilvános. Ami biztos, az az, hogy testben távozom, de a szívem itt marad. És tudom, hogy amikor visszatérek, Isten segítségével, ti itt lesztek. Ahogy mindig is itt voltatok.

Szóval köszönöm Mitchnek, a klubnak, a játékosoknak, a stábnak és különösen nektek, a közönségnek. Szeretlek titeket. Örökké.

Sok sikert mindannyiunknak és szia Makkabi!

Gabi