Az író, költő, muzeológus Wirth Imrével beszélgettek.

– „Apám után Fradi-drukker” – jellemzi magát a Karcsi a Juventusnak szurkolt című versében. A családi példa alapján egyértelmű volt a klubválasztása?
– Annak idején a ki kinek drukkol dilemmája furcsa identitáselem volt, a maitól eltérő rétegekkel, mintázatokkal. Talán ötéves lehettem, amikor édesapám kollégája nekem szegezte a kérdést, hogy kinek szurkolok. Zavarba jöttem, biztosan látta is rajtam, biztatott, hogy drukkoljak a Vasasnak. Akkor fordult elő először, hogy kiálltam magamért, az igazamért. Azt feleltem, hogy nem, én Fradi-drukker vagyok. Kicsit el is szégyelltem magam, ugyanakkor éreztem, ezt ki kellett mondani.

– Ma is érvényes a vallomás?
– Járok Fradi-meccsre, de az utóbbi két évben, édesapám halála óta ritkábban. Vele közösen mentünk, megvolt a rítusa ezeknek a délutánoknak, a kezdés előtt a népligeti aluljáróban nyilván meg kellett inni egy unicumot, aztán hazafelé, a villamoson megvitattuk a látottakat. Ha pedig csak tévében tudtuk megnézni a meccset, telefonon beszéltünk utána.

– Régi fradisták gyakori panasza, hogy nem könnyű kötődni a mai, légiósoktól, zsoldosoktól hemzsegő Ferencvároshoz. Mi az, ami mégis az Üllői úton tartja?
– Nehéz megmondani. Leginkább valamiféle megtartó hagyomány. Nem jó feladni a tartozást valahova. Persze millió ok adódna rá, nekem ez mégis fontos. Amikor a mai Fradit nézem, egy legendát látok, egy mítoszt, Nyilasiékat is, és mindazokat a játékosokat, akiknek a hetvenes években vagy később drukkoltam. Ezen a téren volt részem szenvedélyes élményekben: 1995-ben az Anderlecht elleni Bajnokok Ligája-selejtező visszavágóját a Pacsirtamező utcai lakásunkban néztük, és amikor vége volt a meccsnek, a döntetlennel pedig továbbjutott a Fradi, olyan elementáris indulatok szabadultak fel, hogy az alattunk lakó néninek leszakadt a csillárja. Nagyon kedves és szeretetreméltó volt egyébként, csak úgy mellékesen említette néhány nappal később, hogy nem tudja, mi történhetett odafönt, de nála sajnos kiesett a szerkezet a plafonból.

– Tud úgy örülni egy Saldanha-gólnak, mint kölyökként egy Nyilasi- vagy a kilencvenes években egy Lipcsei-gólnak?
– Nem tudom, össze lehet-e mérni az öröm mértékét. Nyilasi Tibor vagy Lipcsei Péter idejében nem kellett ilyeneken gondolkodni, ha gólt rúgott valamelyikük, feldobta az embert, és kész. Ma meg annak örülök, ha a csapatom gólt lő vagy nyer, és bosszant, ha veszít.

– Ahogyan Ferdinandy György Egyfordulós bajnokság című novellájában, a saját Fradi-történetében is kulcsszerep jut az édesapának. Nélküle is őrizné még a lángot?
– Ez irracionális hűség. Tulajdonképpen a gyerekkorához és a gyerekkori érzésekhez ragaszkodik az ember. És jó, hogy vannak ezek az érzések. Amikor Saldanha gólt lő, akkor nem Saldanhát nézem, és nem is azon gondolkodom, hogy miért nem egy magyar rúgta a gólt, hanem előjön az a fajta élmény, amelyet gyerekkoromtól fogva annyiszor átéltem, és amelyben persze benne van édesapám is.

A teljes interjú: NSO