Világbajnok pólósainkkal beszélgettek.

Német Toni

Most végre van egy világbajnoki aranyérmem, ami még mindig felfoghatatlan, de el kell, hogy mondjam, hogy az volt kisgyerekkoromban az elsőszámú célom, hogy olimpiát nyerjek. Nyilván az odáig vezető útnak sok állomása van, nyertünk bajnokságot, Magyar Kupát, majd Bajnokok Ligáját és még sorolhatnám a trófeákat, de azt gondolom, hogy ez mind csak a sikerhez vezető út. Emi, a menyasszonyom mondta nekem a napokban nyaralás közben, hogy „örüljél már, világbajnok vagy!” Örülök én, csak még sokszor hihetetlen, amit elértünk, és mellette remélem, hogy ez nem a végső állomás. Amikor meglett, hogy ki az az öt ember, aki lövi az ötmétereseket, akkor hátra mentem a többiekhez a kispadhoz, beálltunk egy sorba, átkaroltuk egymást, és ökölbe szorítottam a kezemet. Az egyik oldalamon Pohl Zoli volt, a másikon Molnár Erik. Magamhoz szorítottam őket, és nem néztem az ötméterespárbajt, csak átadtam magam a többieknek, és a mozdulataikon keresztül éreztem, hogy gól lett, vagy kimaradt. Amikor Soma volt soron, akkor folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy kivéded, kivéded, kivéded, kivéded. Ezt egyébként az Egyesült Államok elleni meccsen kezdtem, szóval onnantól én egy büntetőt se láttam élőben. Majdnem mindig be is jött, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a döntőben sem nézek oda. Amikor nyertünk, hirtelen nem is tudtam mi történik, lefagytam, még kérdeztem is a többiektől, hogy „Vége? Győztünk?” Aztán futottam, és beugrottam Zsoltékkal a medencébe. Fantasztikus volt, ahogy ünnepeltünk, és együtt ordítottuk a csapattal, hogy „Hajrá, magyarok!” Utána kiültem a partra, és ott eltört a mécses… Rengeteg mindent köszönhetek Zsoltnak, mert nem mondott le rólam, bízott bennem, akkor is, amikor nem ment a játék a Fradiban. Úgy érzem, hogy amikor belököm a vízbe, ez a hálának egyfajta jele is. Régóta ismerjük egymást, annyit foglalkozott velem, és jó érzéssel tölt el, egy plusz öröm számomra, hogy együtt ugrunk be a medencébe egy-egy győzelem után.

A teljes beszélgetés: Fradi.hu

Vogel Soma

Minden nyáron az utánpótlás-válogatottal a Margitszigeten, a Hajós Alfréd uszodában készültünk. A hosszú, fárasztó hetek alatt motivációt adott, amikor az aulában megláttam a márványtáblát, az arannyal vésett nevekkel. Ilyenkor éreztem, hogy érdemes küzdeni, végigcsinálni a fárasztó felkészülést. Zsolt minden játékosba átültette az alázatos szemléletmódját, hogy nem magunkért, a csapatért játszunk minden pillanatban és csak akkor érünk el eredményt, ha tényleg csapatként létezünk a medencében és a parton egyaránt. Csapatként mozgunk, viselkedünk. Valóban megmutattuk, ám a világbajnoki cím egyáltalán nem kényelmesített el bennünket. A döntő után másnap már arról beszéltünk, hogy nyerjük meg a párizsi olimpiát is!

A teljes beszélgetés: Mandiner