Gorant kérdezték a Crvena Zvezda elleni párharc előtt.
– Crvena Zvezda vagy Fradi?
– Muszáj választani? Ez a két együttes különleges helyet foglal el a szívemben: a Crvena Zvezda gyerekkorom kedvence, ahol mindig játszani szerettem volna, a Fradi pedig a csapatom, amelynél futballista lettem, és annyi szeretetet kaptam, amennyiről nem is álmodhattam. Bármit mondok, valamelyik félnek rosszuleshet, a sorsolásnál is arra gondoltam: nem juthatna tovább mindkettő?– Nem hinném, hogy akár a szerb, akár a magyar drukkereket megbántaná az érzéseivel.
– Szenvedélyes, de érzékeny tábor ez is, az is, szóval, tartok a reakcióktól. Egy szerb kissrác előtt két út áll: Zvezda vagy Partizan. A családunkban mindenki az előbbiért szorított, arról álmodtam, hogy egyszer ott játszhatok. Amikor a klub 1991-ben megnyerte a BEK-et, a Bajnokok Ligája elődjét, a következő idény elején a Szabadka csatáraként gólt rúgtam a Zvezdának – nálunk azt mondják, ha ezt átéled, másnap akár meg is halhatsz. Végül nem lettem soha a belgrádiak játékosa, de nyugodtan mondhatom, kárpótolt az élet az Üllői úton. Elmondhatatlan, amit kaptam a Ferencvárostól, és büszke vagyok, hogy valamit adni is tudtam: kétszeres bajnok, kupagyőztes, Szuperkupa-győztes csapat tagja lehettem.– A két, BL-csoportkört érő gól egyikét ön szerezte, szóval, sokat adott… Hadd vessem közbe: már 1995-ben is magyarul beszélgettünk, persze nevettünk, amikor békecombnak nevezte az ételt, de mindenki tisztelte az igyekezetet, hogy magyarul próbált kommunikálni, éppen úgy, mint klubtársa, Zoran Kuntics. Azért feltűnő ez, mert manapság ez nem divat a légiósoknál.
– Más világ volt. Az első edzésen kétezren voltak, csak néztem, hova szerződtem? Aztán ezek az emberek az unokájukról készült képeket mutatták nekem, veregették a vállam, beszéltek hozzám mosolyogva, de nem tudtam, mit. Szégyelltem ezt, azt még inkább, hogy a régi klubház folyosóján Albert Flórián, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula üdvözölt, és nem tudtam hozzájuk szólni. A Császár nevetett, gyere, Goran, azért beszélhetünk – a határ mellett, Hercegszántón született, ha jól tudom, voltak délszláv rokonai, néhány szót tudott a mi nyelvünkön. Beszélgetni akartam ezekkel a legendákkal, a szurkolókkal, az öltözőben Telek Andrással, Simon Tiborral, Novák Dezsővel, ezért szépen felírtam egy papírra tíz mondatot: jó napot, hogy vagy, jól vagyok, kérek egy kávét – és amikor ez már magától ment, felírtam másik tízet, és így tovább. Ma sem megy minden helyesen, de örültem, amikor már megértettem, mit kérdeznek tőlem.– A csütörtöki meccsről kérdezem…
– A Zvezdának ez az utolsó esélye talán, ha megint vereséget szenved, lemondhat a továbbjutásról. Az akkori pályaedzőnk, Mucha József sokszor mesélte, milyen volt a hangulat az 1975-ös Zvezda – Fradin, amelyen száztízezer néző előtt jutott tovább a Fradi, ha nem is lehet már ennyi néző a Marakanában, biztosan szuper légkört teremtenek. A Fradi nagyon erős, két meccsen hat pont fantasztikus, szenzációs lenne továbbjutni az EL-ben. De ha rajtam múlik, ez a két csapat menne tovább…
