Az OurGameMag beszélgetett női csapatunk támadójával.

Az utcán kezdtem focizni a haverokkal, akik főleg fiúk voltak, meg a testvéreimmel és unokatesóimmal. Akkor jöttem rá, hogy szeretek sportolni, focizni, akkor ez nem volt szokványos a lányoknál. Egy fiú csapatban fociztam 4-5 évig, aztán az edző szólt, hogy találnom kell egy lány együttest. Játszottam az általános iskolai és a helyi csapatban is, de közben rájöttem, hogy ez örökre szól. Minden barátom rabló-pandúrosat vagy papás-mamást akart játszani, de én focizni akartam. Anyu mesélte, hogy három éves koromban már mindenhova vittem magammal a labdát, a ház falán gyakoroltam. Őrültmód kötődtem hozzá. Egy évet játszottam a Chelseaben. Egy leedsi barátom Amerikába ment egyetemre, így vele mentem egy bemutatkozó eseményre, de rém sokat kértek tandíjként. De aztán kiderült, hogy az edző huddersfieldi, így amikor hazament karácsonykor, találkozott anyuval, hogy átbeszéljék a dolgokat.

Kaptam egy ajánlatot egy alabamai egyetemről, de a családi orvosunk azt mondta édesanyámnak, hogy nem lenne jó odamennem, a térségbeli rasszizmus miatt, mert ilyen fiatalon, messze az otthontól nem biztos, hogy jól kezelném. Ezért anyu írt egy emailt, amiben megkérdezte, hogy ha beteg lennék, vagy nehézségeim lennének, foglalkozna-e velem valaki – erre soha nem válaszoltak.

2013-ban kerültem aztán a michigani Davenport egyetemre, ahol HR-esnek tanultam és fociztam. A negyedik év végén a társaim elkezdtek profinak állni és úgy éreztem, erre én is képes vagyok. Először Izlandra mentem. A szezon vége előtt két meccsel az ügynököm jelezte, hogy a Verona próbajátékra hív. Elmentem és le akartak szerződtetni. Hazamentem egy hétre, aztán bele is vágtam a szezonba a Veronával. Utána Izland, majd a Sassaulo és megint Izland jött, ezúttal 18 hónap a Stjarnannal, akik 3-4 éve bajnokok voltak. Nyolc gólt szereztem, de nem jöttek az ajánlatok. Spanyolországban kötöttem ki, ahol a Logrono a bentmaradásért folytatott harcban számított rám. Az edző három légióst hozott, aztán nem játszatott minket – ez volt a karrierem mélypontja mentálisan és érzelmileg is. Nem voltak játékperceim és ez befolyásolta a lehetőségeim.

Már civil munka után néztem, pánikoltam, amikor az utolsó pillanatban az ügynököm jelezte, hogy a Fenerbahce igazolna le egy évre. Egyénileg és csapatként is ez volt a legjobb évem. Az újonnan alakult csapattal azonnal bekerültünk a playoff-elődöntőbe, ezzel történelmet írva a török női fociban. Az első meccsemen a Galatasaray ellen többezer néző előtt 7-0-ra győztünk, én mesterhármast szereztem. Őrület volt. A meccs mottója a női egyenjogúság volt. A hangulat hihetetlen volt, egy óriási stadionban játszottunk rengeteg néző előtt, de ezt valahogy ki tudtam zárni és csak élveztem a meccset. Háromszor betaláltam, a karrierem pedig elkezdett felfelé ívelni.

Sokat tanultam a különböző országok kultúrájából. Szívesen maradtam volna Törökországban, de voltak gondok. Azt mondták, azért nem akarnak megtartani, mert nem vagyok elég konzisztens – ebben nem sok ráció van, mert a góllövőlistán a harmadik lettem. Nem beszéltem eddig erről, mert azt mondták, hogy ne beszéljek, de a Fener-szurkolók azt hiszik, hogy én akartam távozni és ez nem igaz. Pénzügyi gondok voltak, a konzisztencia-dolognak semmi alapja volt. Ez összezavart és fájt, de aztán jött a magyar lehetőség, én pedig mindig szerettem volna a BL-ben szerepelni. Ez egy sikeres csapat, amely négyszer nyerte meg sorban a bajnokságot, így bár ki voltam akadva, de jobb helyre kerültem – semmi sem történik véletlenül.

Sokat kérdezgetik a barátaim, hogy miért focizok ennyi helyen, de sokat tanultam emberként és alázatosabbá tett. Focistaként is. Angliában a foci az agresszióról, fizikalitásról szólt, hogy ki akar jobban nyerni. Olaszországban a taktika és a technika számított. Amikor visszamentem Izlandra, egész más focista voltam ahhoz képest, ahogy onnan távoztam. Kiszélesedett a focit illető látóköröm.

Vannak nehézségek. Nem beszélem a nyelveket, van ahol mindent hússal esznek, én pedig vegán vagyok, így alkalmazkodni kell. A koronavírus miatt haza is ritkábban tudtam látogatni. A legnehezebb az, hogy soha nem tudom mi következik. Soha nem adatott meg az a biztonság, hogy egy helyen húzzak le néhány évet. Volt egy srác, aki azt mondta, Angliában azért nem kaphatok esélyt, mert vándormadár vagyok.

Anyu mindig azt mondta, ha Angliában fociznék, jobban elismernének. Erre mindig azt mondom, hogy nem azért focizom. Élvezni akarom a karrierem, jól akarom érezni magam. A legjobb benne, hogy a világ számos helyén megfordultam. Ha nem fociznék, fele annyi országban sem jártam volna, azt hiszem.

– Shameeka Fishley