DIbusz Dénes elmesélte, hogy azért nem volt teljesen váratlan az angolok elleni kiütéses győzelem…

– Milyen érzések jutnak eszedbe, ha visszagondolsz arra a wolverhamptoni meccsre?
– Nehéz leírni, mert tényleg az volt az ember érzése, hogy ennek a meccsnek csak jó végkimenetele lehet. Be voltunk szorítva, de nagyon jó időpontban szereztük a gólt, ez pedig nekünk adott egy kis nyugalmat, egy kis megerősítést. Innentől kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy nekünk nem kell kockáztatni semmit, csupán várnunk kell a lehetőségekre. A második félidő megint úgy indult, hogy nagyobb nyomás volt rajtunk, de ezúttal is mi voltunk eredményesek, ráadásul szépségdíjas gólokat lőttünk, amelyeket nagyon szép összjátékok előztek meg. Magának az egész mérkőzésnek volt egy nagyon különös hangulata a pályán. Azt éreztük, hogy nem tudnak velünk mit kezdeni az angolok. Az elmúlt két mérkőzés ellenük megmutatta, hogy nem találták a rést a pajzson, mert nem is volt. Persze, kellett hozzá, hogy minden a mi javunkra billenjen, de összességében megérdemelt volt ez a siker.

– Mi volt az első gondolatod a lefújás pillanatában? Ki volt az első, aki eszedbe jutott, amikor meghallottad a hármas sípszót?
– Megmondom őszintén nem gondolkodtam. Csipkedtük egymást, hogy ez tényleg igaz? Nem álmodunk? Annyira szürreális volt az egész. Az öltözőben a kivonulás előtt van egy párperces megbeszélés a mezőnyjátékosok részéről – a kapusok akkor már melegítenek -, és akkor beszélték a pontrúgásokat, hogy a kisszögletet majd 4-0-s vezetésnél, a hosszabbításban fogjuk megcsinálni. Nem mondhatjuk tehát, hogy nem vártuk ezt a sikert. Nyilván ez a vicc része volt, mégis ez jött ki belőle. Még mindig nehéz ezt hova tenni, és szerintem egy jó ideig nem is fogjuk tudni. Egy biztos: megmutattuk, hogy sok van a csapatban, és most már nem egy-egy kifutott eredmény az, amikor döntetlent tudunk játszani egy top 10-es csapattal. Ez a négy mérkőzés megmutatta, hogy mindegyik ellenféllel fel tudjuk venni a versenyt, és meg is tudjuk verni őket. Mindenképp komoly fegyvertény, komoly megerősítése annak, hogy a kapitány jó irányba halad a csapattal, és eredményes az, amit szeretne látni tőlünk a pályán.

– Volt egy nagyon kritikus pillanat, amikor kulcsfontosságú védést mutattál be, pedig nem is angol fejről ment a kapud felé a labda…
– Igen, volt egy beadás, a Willi pedig igyekezett menteni, de nem érte már el jól a labdát, így csak belecsúsztatott, én pedig próbáltam úgy helyezkedni, hogy akkor is tudjak hárítani, ha senki nem ér bele. Szerencsére nem ment tőlem távol a fejes, ki tudtam ütni, a védők pedig egyből tudtak tisztázni.

A teljes beszélgetés: Fradi.hu