Lórit kérdezték a mai MK-fináléról és eddigi pályafutásáról is.

– A Kárpát-medence egyik legkeletibb magyar többségű falujában, Kézdiszentkereszten nőtt fel. Milyen volt az élet gyerekfejjel arrafelé?
– Izgalmas. A szüleimmel és a testvéremmel Kézdiszentkereszten éltünk, nyugodtan mondhatom, boldog gyerekkorom volt. Reggeltől estig a friss levegőn voltunk, sohasem unatkoztunk. Semmiért sem cserélném el azokat az időket.

– Fára másztak, erdőt jártak?
– És leginkább rúgtuk a labdát. Amióta az eszemet tudom, focizom, egészen kicsi voltam, amikor a szüleimtől megkaptam az első labdámat. Nem is igazán próbáltam ki más sportágat, a labdarúgás azonnal magával ragadott.

– Édesapja futballozott?
– Megyei szinten. Mindig is szerette a labdarúgást, a bátyámmal hármasban képesek voltunk órákat rúgni a labdát. Hely volt bőven… A testvérem a mai napig játszik megyei szinten, ő sem tudott teljesen elszakadni a sportágtól.

– Odahaza él, Kézdiszentkereszten?
– Igen, ő maradt otthon. A továbbtanulást választotta, fogorvosként dolgozik.

– Ön mi lett volna, ha nem labdarúgó?
– Ez az opció nem merült fel bennem. Tényleg nem… Egészen fiatalon eldöntöttem, hogy futballista akarok lenni. Semmi más nem érdekelt, erre tettem fel mindent. Tizennégy évesen kerültem Magyarországra, Gyulára, ahol kilenc évet töltöttem.

– Könnyen elengedték a szülei?
– Nehéz döntés volt. Nemcsak a szüleimnek, nekem is. Gyerekfejjel kellett vállalnom a költözést, azt, hogy távol kerülök a szülői háztól, és onnantól ritkán láthatom azokat, akiket a legjobban szeretek. De éreztem, vállalnom kell a rizikót. Elszánt voltam, égett bennem a bizonyítási vágy, tudtam, hogy labdarúgó szeretnék lenni. Márpedig ehhez költöznöm kellett.

– Igaz, hogy az utóbbi években Sigér Dávid példája lebegett a szeme előtt, aki szintén huszonhat évesen mutatkozott be az élvonalban?
– Dávid esete is motivált, hogy akkor is el lehet jutni a legjobbak közé, ha nem húszévesen kerül oda az ember. De Dávid példa lehet az összes fiatal előtt. Életkorunknál fogva sok a hasonlóság közöttünk, ahogyan ő, én is huszonhat esztendősen mutatkoztam be az NB I-ben. A jelek szerint mind a ketten későn érő típusok vagyunk.

– Az élet más területein is később ért meg a nagy feladatokra?
– Nem mondanám. Ez inkább a játékoskarrieremre igaz. Nem szokványos, hogy valaki huszonöt is elmúlt, mire megkapja a lehetőséget a legjobbak között. Az én időm most jött el, de ezt semmiképpen sem mondanám hátránynak. Nem én vagyok az első, és alighanem az utolsó sem, aki idősebben mutatkozik be az élvonalban.

– Igaz, hogy Soroksárról már hamarabb is dobbanthatott volna?
– Volt érdeklődő. Lipcsei Péter vezetőedző azonban arra kért, legyek türelmes, meglátom, megéri. Igaza lett!

– Az NB I-ből is keresték?
– Több élvonalbeli klub is keresett, telefonon hívtak, de kevés egyesülettel jutottunk el a konkrétumig. Egy éve nyáron az egyik NB I-es csapattal aztán egészen közel kerültünk a megállapodáshoz, kis híján oda szerződtem, ám végül a maradás mellett döntöttem. A jelek szerint így kellett történnie.

– Érezte, hogy megüti az élvonal szintjét?
– Bíztam benne. Nem tagadom, szerettem volna hamarabb az NB I-be igazolni, de türelmesnek kellett lennem. A másodosztályban Lipcsei Péter bízott bennem, folyamatos játéklehetőséget adott, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy ilyen ütemben fejlődjek Soroksáron. Örülök, hogy végre NB I-es futballista lettem, az pedig, hogy a Ferencvárosban mutatkozhattam be, hab a tortán.

– Különös történet lehet az öné, akár a Guinness-rekordok könyvébe is bekerülhet, hiszen második élvonalbeli mérkőzésén bajnoki címet ünnepelhetett, második ferencvárosi kupamérkőzésén pedig Magyar Kupa-győztessé válhat.
– Valóban különös rekord lenne. De előbb legyek ott a keretben, és lépjek pályára a fináléban! A kupa elődöntőjében Győrben kezdő lehettem, talán nem is ment rosszul a játék, de tisztában vagyok vele, az első számú balhátvéd Eldar Civic. Sokat tanulhatok tőle. Mindenesetre úgy készülök, hogy a Paks ellen ott leszek a pályán, és rajtam nem múlik a siker.

– A szülei ott lesznek a döntőn?
– Elképzelhető. Az Újpest elleni mérkőzésre Magyarországra jöttek, Kézdiszentkeresztről hétszázötven kilométert utaztak, hogy a helyszínen nézhessenek meg a derbin.

– Izgalmas csatát vár a Paks ellen?
– Egy kupadöntő már önmagában is izgalmas. A bajnokságban nem is olyan régen legyőztük a paksiakat, idegenben vertük meg őket kettő egyre, ám abból a kilencven percből nem szabad messzemenő következtetést levonni. Mindenki tudja, hogy a Paks jó csapat, a támadófutballt részesíti előnyben, remélhetőleg a Magyar Kupa-fináléja is izgalmas lesz. A kupadöntő más lesz, mint a néhány héttel ezelőtti összecsapásunk.

– Ha netalán tizenegyesekre kerülne sor, vállalná?
– Utánpótláskoromban gyakran rúgtam büntetőt, ám most, hogy szóba került, felnőttkarrierem során nem emlékszem rá. Ettől függetlenül nem ijednék meg, bátran odaállnék a labda mögé.

– Van példaképe?
– A sportban nincs. Az életben viszont egyértelműen édesapám. Olyan egyenes, tiszta szívű ember szeretnék lenni, amilyen ő.

Képes Sport / NS