Férfi kéziseink magyar válogatott játékosával beszélgettek.

– Mi volt az első sportág, amelyet kipróbált gyerekként?
– A sport mindig is kitöltötte az életemet. Leginkább persze a kézilabda, de mindenféle sportot szerettem űzni vagy nézni. Mint a legtöbb gyereknek, nekem is a labdarúgás volt az első, amellyel megismerkedtem, nálunk ugyanis családi hagyomány, hogy mindenki a Vasasnak szurkol. Én is ott kezdtem focizni hatévesen, de csak egy évig maradtam, valamiért nem tetszett meg. Ekkor jött egy lehetőség, anyuék a bátyámmal, Ádámmal együtt az Elektromos-pályára vittek minket a Csapó Gábor alapította DudiSuliba, ahol háromféle sportággal ismerkedtünk meg, a vízilabdával, a kézilabdával és a focival. Nagyon kicsi lehettem még. Úgy rémlik, a csapatban én voltam az egyetlen, aki még nem kezdte el az iskolát.

– Mikor választotta a három közül a kézilabdát?
– Ez nagyjából egy éven belül el is dőlt, mert úgy alakult, hogy a háromról előbb két, majd egy sportágra kellett váltanunk, így először a vízilabdát, majd a focit hagytam el. Kéziben Pribék István volt az edzőm, akinek emberi és szakmai szempontból is sokat köszönhettem. Később váltanom kellett, mert nem volt felnőttcsapat, csak utánpótlás, ezért serdülőkoromban átigazoltam a PLER-be.

– Milyen gyerekkora volt?
– Nagyon nyugodt gyerek voltam, és már kicsiként is szerettem enni, de bárhova leraktak, eljátszottam bármivel. Ez mára megváltozott, izgő-mozgó típus vagyok. Budapesten nőttem fel, de Verőcén volt egy nagy kertes üdülő, ahova gyakran jártunk a családdal, ott aztán lehetett sportolni, a bátyámmal sok időt töltöttünk a szabadban. Sokáig jó tanuló voltam, de mikor egyre céltudatosabban kézilabdáztam, az edzések miatt minden háttérbe szorult, a tanulás is. A szüleim mégis támogattak, mert látták, eltökélt vagyok, és nem fogok elkallódni.

– Nagy hatással voltak önre az edzői, akik az útján terelgették?
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig kiemelkedő szakemberek keze alatt dolgozhattam és fejlődhettem. A nevelőedzőm, Pribék István után a PLER-nél Kárpáti Krisztián és Hutvágner István foglalkozott velem, látták bennem a tehetséget és Zsiga Gyulával később felvittek a felnőttcsapatba, ahol sikerült megragadnom. Gyöngyösön Gulyás István volt az edző, és nemcsak megismerkedtem egy másik kézilabda kultúrával, de nagy lépés volt az életemben, hogy elhagytam a családi fészket, önállósodtam, és már Debre Viktor vezetésével lettem gólkirály a magyar élvonalban. Az eredményesség szempontjából mindig is az edző-játékos közti kapcsolatot, a bizalmat tartottam a legfontosabbnak, és az én esetemben ez mindig jól működött. Egyedül a tatabányai félévem nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de akkor is sokat erősödtem és olyan kapcsolatokra tettem szert, melyek később sokat számítottak. Innen kerültem 2019-ben a Ferencvárosba.

– És a magyar válogatott?
– Rengeteg segítséget kaptam az egész stábtól. Gulyás Istvántól, Nagy Lászlótól és Chema Rodrígueztől, utóbbit szeretném kiemelni, mert a nemzeti csapatnál megint egy másik kézilabdát mutatott meg nekünk, a spanyol rendszert, amelyet mindenki elismer, és amelyről ő mindent tud. Az edzőink bizalmat sugároztak felénk, amivel magabiztosságot adtak nekünk, ez aztán a Fradiban is sokat segített.

– Pályafutása során több klubban megfordult. Melyik maradt meg önben a legjobban?
– Mindegyikre szívesen gondolok vissza, mert mindegyik másban volt hasznos és jó nekem. Budakalászon történelmet írtunk az NBI-be feljutó gárdával, nagyon jó baráti társaság alakult ki, hasonló, mint most a Fradiban. Akkor is ez adta a csapat legnagyobb erejét, és ma is így van. Jut eszembe, a Kalász első NBI-es gólját én szereztem, ezt sem fogom elfelejteni soha. A Bányásszal bajnoki bronzérmet nyertünk, kiléptem kicsit a nemzetközi porondra, beleszagoltam a profi életbe, most pedig ugyanezt szeretnénk elérni a Fradival.

– A csapattársai közül kivel van különösen jóban?
– Azért nem emelnék ki egyetlen embert sem, mert a Fradiban van egy nyolc-tíz tagú mag, amely rendszeresen összejár. Ha mondjuk két edzés van egy nap, közösen elmegyünk valahova ebédelni a kettő között, és azt a napot együtt töltjük. Ez mostanában hétfőre esik, ilyenkor megbeszéljük, kivel mi történt a hétvégén, jobban megismerjük egymás hétköznapi oldalát.

– Csak hazai klubokban játszott. Sosem gondolkozott azon. hogy légiósnak álljon?
– Megfordult a fejemben, de sokkal jobban vonzott, hogy itthon maradjak. Itt a családom, a barátaim, és én egyébként is mindig nehezen tudtam meghozni az átigazolásommal kapcsolatos döntéseket. A külföld sosem vonzott annyira, de azért nem vetettem el a lehetőséget, bár az elkövetkező években biztosan nem megyek sehova. Az egyetemet szeretném befejezni, az edzősködést kipróbálni, ami mutatja, hogy a jövő szempontjából is a hazai életre rendezkedtem be. Ha jönne egy ajánlat, nem zárkóznék el, viszont biztos, hogy megtanulnám valamennyire az adott ország nyelvét. Légiósként nem mindegy, hogyan szólalsz meg, és engem nagyon frusztrálna, ha nem értjük meg egymást az edzőmmel és a csapattársaimmal.

– Melyik bajnokságban tudná elképzelni magát légiósként?
– Jó kérdés, nem tudom, mert nem is gondolkoztam még azon, mi feküdne nekem igazán. Alapvetően győztes típusnak tartom magam, bárhová kerülnék, biztosan megtalálnám a helyemet, és azt a szerepet, ahol segíteni tudnék a csapatomnak.

– Az előbb edzősködést említett. Már most ennyire komolyan gondolja?
– Mindig a sportra tettem fel mindent, és ha egyszer vége lesz a profi pályafutásomnak, szeretnék a sportban maradni. Ezért folytatok már most edzői tanulmányokat, másfél évet el is végeztem az egri egyetemen, most féltávnál járok. Nem mondom, hogy mindenáron edző akarok lenni, egy időben még a menedzseri munka is megfordult a fejemben, és nem is vettettem el. De a kézilabdában akarok maradni, az a leginkább testhezálló. Ha lehetőségem lesz a Fradiban edzősködni, örömmel kipróbálnám magam, itt megbecsülik és igyekeznek megtartani a klub egykori sportolóit.

– A balátlövő- vagy az irányítóposztot szereti jobban?
– A modern kézilabdában már nincs ennyire egyértelműen megszabva, ki az irányító, ki az átlövő, inkább belső posztos játékosok vannak. Én mindkét szerepkört szeretem, mindegyiket másért. Nagy felelősség irányítani egy csapatot, főleg a magyar válogatottat, átlövőként pedig másfajta döntéseket kell hoznom, inkább befejezem az akciókat, amit szintén nagyon szeretek. Meccsenként is váltani szoktam a posztokat, igyekszem mindkettőben helytállni.

– Megilletődött, amikor először hívták a válogatottba? Csak mert nem tűnt annak.
– Ez kétezertizenkilencben, a csehek elleni felkészülési meccsen történt. Csak egészséges drukk volt bennem. ami ilyenkor normális, és a szakmai stáb jól kezelte, hogy szinte csikócsapatot kellett irányítania, amelyben sokan voltunk fiatalok, válogatott tapasztalat nélkül. A generációváltás nemcsak tudatos, de kényszermegoldás is volt, mert Bodó Richárd és Lékai Máté sérülés miatt nem vállalta az Európa-bajnoki szereplést. Szerintem tudtunk élni a lehetőséggel.

– Újoncként sem ijedt meg a nagy nevektől. Ez ma is így van?
– Igen, de én a kézilabdára tettem fel az életemet, ebben vagyok a legjobb, mást biztosan nem tudnék ilyen szinten csinálni. És ha már így van, igyekszem kiadni magamból mindent, és amire ez elég, arra elég, de nem fogok megijedni senkitől! Előfordul, hogy jobb képességű védővel találkozom a pályán, mert főleg a támadásokban kapok fontosabb szerepet, de nem hátrálok meg soha.

– Ön miben változott az elmúlt két évben?
– Talán abban, hogy profibb lett a felfogásom, mert olyan közeget ismertem meg, amilyennel előtte nem találkoztam, és amely aztán a mindennapjaimra is hatással volt. Most már elmondhatom magamról hogy válogatott sportoló vagyok, és emiatt kétszer is meggondolom, mit és hogyan tegyek. Feladatomnak érzem, hogy amit kaptam és tudok, azt a klubomban is átadjam a fiataloknak, ami a mai napig így van. Letisztultabb és tudatosabb lett a játékom. Régen előfordult, hogy elszállt az agyam, úgy gondoltam, hogy na, majd én egyedül megoldom, ez mára megváltozott, többet használom a fejemet, mint a szívemet.

– Az elmúlt időszakban mintha kevesebbet lehetett volna önről hallani. Mi volt ennek az oka?
– Valóban volt egy rossz időszakom a tavalyi idényben, de próbáltam tisztázni magamban, hogyan lenne jó, mit kellene tennem. Más szerepkört kezdtem betölteni a csapatban, a gólok hiánya ennek is betudható, de ne csak azt nézzük, ki hány gólt lő, a gólpasszok is rengeteget számítanak. A koronavírus-járvány is betett, miután kigyógyultam, volt három-négy olyan meccsem, amelyeken sokkal fáradékonyabb voltam, éreztem, hogy hiányzik a játékomból az átütőerő. Én is hibás vagyok, mert kicsit kapkodtam, szerettem volna minél hamarabb visszatérni, lehet, türelmesebbnek kellett volna maradnom.

– Úgy láttam a közösségi oldalán, a korlátozásokat egész jól tűrte. Ráckévére költözött, ahol a kerti munka kitöltötte az idejét.
– Akkoriban mindenki otthon edzett, az egész világ sötétben tapogatózott, hogy mikor lesz ennek vége. Az első pandémia idején karanténba vonultunk a saját egészségünk megóvása érdekében, és egy zárt szigetre költöztünk az akkori párom szüleihez, ahová csak csónakkal lehetett eljutni. Ott nyugodtabb a Duna vize, úsztam és futottam, a sziget megkerülése száz méter híján két kilométer volt, vittem edzőeszközöket, gyógytornáztam, TRX-gyakorlatokat végeztem, illetve a kerti munkák, például a favágás is felért egy edzéssel. Fizikailag egyáltalán nem voltam rossz állapotban.

– Egy horgászbottal volt lefényképezve. Ez a hobbija?
– Nagyon szeretem, mert megnyugtat és eltereli a figyelmem az aktuális gondokról, higgadtan tudom átgondolni őket. Ezenkívül a sport minden formája kikapcsol, akár nézem, akár űzöm. Szeretek meccsre járni, teniszezni, squasholni vagy néha focizni a barátokkal, de élvezem a strandröpit, a bowlingot, a biliárdot vagy dartsot is. Még akkor is, ha nem én vagyok bennük a legjobb.

SportKrém – NS