Labdarúgó csapatunk korábbi kiválóságával beszélgettek.

– Most akkor Máza, vagy Mázaszászvár?
– Jó, hogy kérdezi, mert ezt kevesen tudják. Mázaszászvár ugyanis egy erőltetett „kapcsolat”, olyan ez, mint például Boglárlelle. Jómagam Mázán születtem, ami akkoriban Tolna megyéhez tartozott, majd összekapcsolták a Baranya megyei Szászvárral. Viszont azóta már a szétválás is megtörtént, s érdekes, hogy Máza továbbra is Baranya megyei település.

– És hogy lett Önből futballista?
– Természetesen a labdarúgással is itt kerültem először kapcsolatba, méghozzá az édesapámtól örökölt gének miatt, aki Dorogon kapus volt. De ez csak a kezdet, mert ahhoz, hogy belekóstoltam, s meg is ragadtam a sportágban, ahhoz kitűnő testnevelő tanárom, Lang Gáspár segített hozzá. Az ötvenes, hatvanas években persze a testnevelés oktatás és a sportélet is szervezettebb volt, emellett mi imádtuk a labdarúgást. Tapadtunk a rádióközvetítésekre afféle falus gyerekekként, s a legendás grundon éjt nappallá téve futballoztunk. Világ életemben szerettem focizni, s már második, harmadik osztályos koromban is a nyolcadikosokkal játszottunk együtt. Igazolt játékos viszont csak hetedikes koromban lettem, a Mázai Bányász színeiben mutatkozhattam be. Érdekes, hogy a korkülönbség itt is megvolt, mert 13 évesen harminc, negyven éves csapattársaim voltak. S engem nagyon vonzott a tudat, hogy a Mázai Bányász játékosaként a Pécsi Bányász, a Komlói Bányász és még megannyi bányászcsapat ellen szerepelhetek.

– Ha akkor azt mondja valaki, eljut az NB I-ig, az ország legnépszerűbb csapatában lesz alapember, kinevette volna?
– Nem, sokkal inkább amolyan égi jelként fogtam volna fel. Elhivatott voltam, nagyratörő vágyaim voltak, persze különös kegy, hogy éppen a Fradi lett a csapatom.

– Mázáról aztán Dorogra vezetett az útja egy családi költözködés miatt.
– Úgy volt, hogy a KSI-be is felkerülhetek, de aztán középiskolát kellett választanom, s a Bányagépészeti Technikumba kerültem. Ami Esztergom-Kenyérmezőn volt, közel Doroghoz. Akkoriban, 1966 nyarán Dorognak NB I-es csapata volt, s az apai „örökség”, no és az akkori magyar-brazil vb-mérkőzés nekem óriási muníciót adott. Volt egy nálam két évvel idősebb dorogi fiú az ifiben, aki szólt az érdekemben, s így figyeltek fel rám. Hatalmas lehetőség volt, hogy NB I-es ifi bajnokságban játszhatok, márpedig anno csak két vidéki csapat küzdött ebben a bajnokságban: a Dorog és a Tatabánya. A többi fővárosi volt. Nem sokkal később aztán a Komárom-Esztergom megyei ifi válogatottba is bekerültem, de itt is meg kell említenem egy testnevelő tanáromat, a középiskolából Éger Tamást. Ő kosárlabda edző volt, én sokáig, 16-17 éves koromig ezért kosaraztam is, ahonnan a ruganyosságot elsajátítottam.

– Kevesen tudják, alakulhatott volna a sorsa úgy is, hogy az MTK-ban mutatkozik be a legjobbak között.
– Sándor Károly, a legendás Csikar volt a példaképem, a habitusa, a játéka, a futballhoz való hozzáállása magával ragadott, miatta lettem MTK-szurkoló. Dorogon játszottam már, ifiválogatottként sok helyről kerestek, az pedig különösen sokat jelentett, hogy Csikar lejött értem Esztergomba, a kollégiumba. Én viszont akkorra már szóban elígérkeztem a Ferencvároshoz, és az adott szavamat nem változtattam meg.

– Nyilván sok emlékezetes pillanata van a pályafutásának, az egyik közülük alighanem az, amikor nem sokkal a tizen­nyolcadik születésnapja után belépett a Ferencváros öltözőjébe.
– Előttem van a pillanat: a csapat Tatán edzőtáborozik, belépek az öltözőbe, és tátott szájjal figyelem azokat a játékosokat, akiket addig csak a televízióban láttam! Nyilván volt bennem megilletődöttség, el kellett érnem, hogy befogadjanak – a pályán és emberként egyaránt.

– Hogyan vezetett az útja a Ferencvároshoz?
– Mészáros Dodó bácsi volt az országos ifi-válogatott edzője, s ő ajánlott. Mondta, nézzenek meg, van itt egy ballábas játékos, s a Fradi már ’68-ban át akart igazolni. De én a tanulást, az érettségit választottam, ezért haladékot kértem. Közben bejelentkezett a Honvéd, a Vasas és az MTK is értem, de 1970. január elsején a Ferencváros labdarúgója lettem. Csókolom!-mal és Jó napot!-tal köszöntem. Ugyanakkor ifiválogatottként a legtöbbjüket láttam már testközelből a tatai edzőtáborban, ráadásul a Fradiba akkor érkeztek más fiatalok is, például Füsi, Vépi, Kű és Branikovits, így azért könnyebb volt. De akkor is olyan társak közé csöppentem, mint Páncsics, Novák, Szőke, Rákosi, Bálint, Géczi Pista.

– Ha arra kérem, idézze fel, mi történt 1970 március elsején…
– Salgótarjánban bemutatkoztam az NB I-ben, kettő-egyre nyertünk, az egyik gólunkat Kű Lajos szerezte. Van egy fényképem, éppen Szalay Miklóst szerelem, az oldalvonal mellett pedig kupacokban áll a hó. De mondok mást is! Az előző évben operáltak porccal, akkoriban az komoly beavatkozásnak számított. Ifjú titánként kiléptem, a hazaiak középhátvédje, Ferencz Gyula jól térden rúgott, és bár nagyon megijedtem, kiderült, nincs probléma, az operált térdem bírja a gyűrődést!

– Az utolsó ferencvárosi bajnokijára is emlékszik?
– Már bajnokként játszottunk Kaposváron egy-egyet. Annak a meccsnek az volt az érdekessége, hogy egészen addig Nyilasi Tibor vezette az Aranycipőért zajló versenyt, ám a bolgár Georgi Szlavkov megelőzte egyetlen találattal, miután az utolsó meccsén négyszer talált be…

– Két bajnoki cím, négy MNK-győzelem, KEK-döntő a Dinamo Kijev ellen, válogatott meccsek: lehet rangsorolni a fantasztikus eredményeket?
– És akkor azt még nem is említette, hogy az UEFA-kupában ezerkilencszázhetvenkettőben a Wolverhampton az elődöntőben vert ki bennünket! Lehetetlen rangsorolni, az első NB I-es találkozó, az első bajnoki cím vagy kupagyőzelem egyaránt csodálatos emlék. Szegény Albert Flóri nyilatkozta, hogy minden gól, minden meccs, ami Fradi-mezben született, az emlékezetes. De azért a belgrádi Maracana stadionban, 100 ezer néző előtt bejutni a KEK-döntőbe egy 2-2-es meccs után mégis felejthetetlen emlék. Ahogy a Népstadionban lőtt gólom is az a Liverpool ellen.

– Érzett valamit abból, mennyire kiváltságos helyzetben van? A mai fiatalok elképzelni sem tudják, milyen lehetett az aranylabdás Albert Flóriánnal egy csapatban futballozni vagy a világválogatott Mészöly Kálmán ellen készülni.
– Rengeteget jelentett, hogy a Fradiban futballozhatok, ez mindig arra ösztönzött, hogy az értünk szurkolókat nem hagyhatom cserben. Bárhova mentünk, mindenhol szurkoltak nekünk, ez tartást adott, embert faragott belőlem, de úgy is fogalmazhatok, a Fradi világa felkészített az életre.

– Egészen 1981-ig nem is váltott, ráadásul idehaza csak a Ferencvárosban szerepelt. Nem is akart máshová igazolni a bő évtized során?
– Egyszer, egyetlen egyszer meginogtam. 1978-ban az akkori edző úgy ítélte meg, hogy nem férek be a Fradiba, s hogy a posztomon más is játszhat. Ez egy törési pont volt a pályafutásomban, mert másfél évre a tartalékok közé kerültem. Ekkor felmerült, hogy eligazolok, de én kitartottam, nem törtem meg, s az élet megoldotta a helyzetet. 1980-ban egykori társam, Novák Dezső lett a vezetőedző, akinek már élveztem a bizalmát. Méltatlan volt az a másfél év a fakóban, de annyira kötődtem az Üllői úthoz, hogy képtelen voltam távozni.

– A megannyi sikerek ellenére a címeres mezt mindössze hatszor húzhatta magára. Adódik a kérdés: miért nem többször?
– Mert a posztomon nagy volt a konkurencia, s olyan klubból is érkeztek a helyemre játékosok, akik nagy támogatást élveztek… Meg aztán a sérülések is a legrosszabbkor értek utol, mondjuk a válogatott edzőtáborában, amikor Románia és Norvégia ellen készültünk.

– A ’82-es spanyolországi vb is ezért maradt ki? Ezt már csak azét is kérdezem, mert a Svájc és az Anglia elleni vb-selejtezőket végigjátszotta 1981-ben.
– Feldolgozhatatlan ez nekem. Szó sem volt sérülésről. Tatán, az utolsó utáni keretszűkítés áldozata lettem, nem utazhattam. Holott a nyári szabadságomat áldoztam fel a válogatottért. Akkor már Belgiumban légióskodtam, hazajöttem, de mehettem is vissza a klubomba. Nekem az a vb presztízsből is fontos lett volna, mert a belgákkal egy csoportban voltunk a vb-n, s két klubtársam is játszott a belga válogatottban. És milyen a sors. Akit kivittek helyettem, az a játékos éppen a belgák ellen lépett pályára csereként, s a klubtársam éppen mellette vitte el a labdát, amivel kiegyenlített Belgium. Nehezteltem ezért az eljárásért, de az idő megbékített.

– Ha már Belgium. 1981-ben miként engedélyezték a légióskodást?
– Bálint, Fazekas és Müller után a harmadik hullámban mehettem ki Martossal, Kozma Misivel, Tóth Bandival és Mészáros Bubuval. Azért harminc évesen kimenni a kőkemény belga bajnokságba nem volt egyszerű dolog, de anyagilag megérte. A kor visszaütött, ám megálltuk a helyünket. A KSV Waregemhez kerültem két évre, bár pechemre az a csapat nem volt valami acélos, s állandóan a kiesés ellen harcoltunk. Ki nem estünk, sőt, még belga válogatott csapattársaim is voltak, s játszhattam a legendás Heysel-stadionban. Nyelvismeret nélkül komoly gondjaim voltak, amit azért enyhített az edzőnk, Popovics Sanyi személye. A legrosszabb az egészben, hogy sajátos szerződés alapján két évre csak kölcsönbe mehettünk ki, így annak letelte után várt vissza a Ferencváros. A belgák nem értették, hogy miért kell(ene) értem kétszer is fizetniük, így haza kellett jönnöm. Volt ugyan francia ajánlatom, de 32 évesen már nem ugrottam fejest abba a kalandba. Kezdtem elkopni, csípő-, gerinc- és térdsérülés egyaránt hátráltatott, és valahol talán – meg is csömörlöttem…

– Tavaly, amikor az emberiségre rázúdult a Covid, azt mondta, Balatonszemesen ragadt, várja, hogy újra mehessen mérkőzésekre. A járvány mostani szakasza mennyire borította fel az életét?
– Egyelőre nem különösebben, jövök-megyek, hiszen még nincsenek különösebb korlátozások. Tavaly novemberben enyhe tünetekkel átestem a betegségen, akkor nem mehettem ellenőrként meccsekre, azóta megkaptam a két oltást, a harmadikat várom, és nyilván most is aggódva figyelem az eseményeket.

NS, SportPlusz