Vincze Ottóval beszélgettek.

– Rossz gyerek volt?
– Inkább eleven. Ennek tárgyi bizonyítéka, hogy tizenkét éves koromig tizenháromszor tört be a fejem. Egyszer az ujjam is leszakadt, úgy kellett visszavarrni. Minden csínytevésben benne voltam, az öcsémet viszont mindig óvtam. Amikor rosszban sántikáltunk, mindig hazaküldtem Gábort.

– A tizenhárom balesetből mondana egy konkrét esetet?
– Olykor dobáltuk egymást kővel, máskor menekülés közben leestem a támfalról. Ez akkor történt, amikor kilenc-tíz évesen mi, az ózdi újvárosi telepi srácok átmerészkedtünk a város másik részére, ott pedig előfordultak csetepaték. Ha este úgy mentem haza, hogy semmim sem vérzett, édesanyám elmondott egy rövid imát, keresztet vetett, és azt mondta: ezt megúsztuk!

– Mikor jött képbe a futball?
– Világéletemben fociztam. A grund közvetlenül a házunk előtt húzódott, az idősebbek egyből bevettek, nem kellett órákat várnom, hogy sorra kerüljek, és sötétedésig rúgtuk a labdát. Tíz-tizenegy éves koromban voltam először igazolt játékos. Az osztálytársaim és a lakótelepi barátaim már jártak edzésre a Kohászhoz, és bár én voltam a legügyesebb közöttük, akkor még nem követtem a példájukat. Aztán egyszer az ugratásoknál állandóan széteső kempingbiciklimmel eltekertem az edzésükre, és amikor jöttek lefelé a pályáról, zrikáltam őket, hogy milyen keveset láttam tőlük. Az akkori edző, Széles Pista bácsi ezt meghallotta, és megkérdezte a nevemet. Mivel édesapámnak is megvolt a maga hírneve Ózdon, hamar képbe került. Mondta, hogy menjek le másnap, és ha úgy gondolom, hogy ügyesebb vagyok a többieknél, bizonyítsam. így is történt, másnap a salakos pályán az egymás közötti meccsen öt gólt rúgtam. Ott ragadtam, többnyire az idősebbek között játszottam, majd a megyei kiválasztókon kinézett a Ferencváros.

– Egyértelmű volt, hogy ott folytatja?
– Az egész családom fradista. Gyerekként abban nőttünk fel, hogy nagypapám a borospince előtt hallgatta a körkapcsolást. Amikor nyert a Ferencváros, nagy volt a boldogság, amikor nem, akkor a papa mindig korán lefeküdt. Aztán kiválasztottak, érkezett a postaládánkba egy lepecsételt távirat, hogy a Ferencváros hív minket az Üllői útra tárgyalni. Amikor odaértünk, Albert Flórián fogadott minket, édesapám szeme pedig könnybe lábadt, annyira elérzékenyült attól, hogy a Ferencváros legendája vár minket, és ő írta alá a papírokat. Miután a Fradihoz kerültem, édesapámék megoldották, hogy a család is követhessen a fővárosba, persze az sem volt hétköznapi történet.

– Hallgatom.
– A szüleim feladtak egy hirdetést, amelyben az állt, hogy az ózdi lakásunkat szeretnénk elcserélni egy budapestire. Többen jelentkeztek, köztük egy férfi, aki ózdi hölgybe szeretett bele, és felajánlotta a tizenkettedik kerületi lakását. Nem tudtuk, mit takar az a városrész, mindegy volt, hogy Csepelre, Pesthidegkútra vagy Pesterzsébetre költözünk. Aztán kiderült, hogy az egyik legjobb budai részen kaptunk
lakást.

– Hogyan került tinédzserként Svájcba?
– Nyaranta nemzetközi utánpótlástornákon szerepeltünk a Fradival, rendre végigvertük a mezőnyt, és az egyik ilyen luganói versenyen a Sión elleni fináléban négy gólt
rúgtam, és a torna legjobbja lettem. Ezután megkeresett a döntőbeli ellenfél, de eleinte nem akartam magam mögött hagyni a felhőtlen életemet. Ám nyár végén fordulat
következett, az egyik ferencvárosi vezető próbálta fékezni az előrelépésemet, vélhetően nem voltam szimpatikus neki. Emiatt úgy döntöttem, hogy belevágok. Néhány nappal később már megbántam. Nem azért, mert rosszul éreztem magam Svájcban, hanem mert sosem akartam eljönni a Fraditól.

„Amikor behívtak katonának, úgy volt, hogy a Fradiba jövök haza, de aztán találkoztam Nyilasi Tiborral a lovin, és Tibi nagyon korrektül elmondta, hogy éppen akkor alakult ki a Lipcsei Péter, Lisztes Krisztián, ifjabb Albert Flórián tengely a csapatban. A sikeres új generáció mellett nem tudott volna nekem elég lehetőséget adni. Amikor ez Mészöly Kálmán fülébe jutott, lecsapott rám, így lettem a Vasas játékosa. Remek közösségbe kerültem, sokat kaptam attól a másfél évtől, az NB l-ben is ott mutatkoztam be.„

– Miután visszatért a Ferencvárosba, a Grasshoppers elleni BL-góljai után az egész ország megismerte a nevét. Milyen érzés volt ez a húszas évei elején járó fiatalembernek?
– Mindig is a Fradiban akartam játszani, profi futballista akartam lenni, és ezt a célt akkor sem kérdőjeleztem meg, amikor tizenhét esztendősen elszakadt a keresztszalagom. Minden pofonnak megvan az oka, akkoriban azt mondták, hogy mivel leszakadt a porc, a futballt is abba kell hagynom. Ebbe nem akartam belenyugodni, hazautaztam Magyarországra, itthon felépítettem magam, és még erősebben tértem vissza.

– Pályafutása során Svájcban, Barcelonában és Németországban is megfordult. Az életstílus szempontjából hol érezte a legotthonosabban magát?
– Svájcban kiültem az ezerötszáz méter magasan fekvő lakásom erkélyére, és néztem a hegyeket, a havas csúcsokat, az ugráló kecskéket. Barcelonából is megtaláltam a világomat, élveztem a helyi gasztronómiát, az időjárást, az emberek közvetlenségét, és mindenekelőtt azt, hogy a kedvenc külföldi csapatomnál készülhettem. Az már más kérdés, hogy a nagy álom végül miért nem valósult meg. Ennek elsősorban emberi okai voltak. Sajnos sok szempontból defektes vagyok, ez pedig kiütközött a pályafutásom során.

– Mit ért ezen?
– Az alaptehetségem megvolt, hogy fényesebb karriert fussak be. A mentalitásommal sem volt probléma, de mindent ösztönösen csináltam, mai fejjel sokkal átgondoltabban döntöttem volna bizonyos helyzetekben. Ma már tudatosan építik a labdarúgókat, de az én pályafutásomból még hiányzott ez a rész és azok a szakemberek, akik ebben segíthettek volna. Erre jó példa Németország. Amikor jól játszottam a Mannheimben, több csapat hívott is, de akkor nem sikerült váltanom, mert rossz döntést hoztam. Amikor pedig végül Cottbusba kerültem, már nem ugyanazon a szinten teljesítettem.

Miután 2002-ben eldőlt, hogy távozik a Cottbustól, több kérője is akadt Vincze Ottónak, többek között a görög Panioniosz is érdeklődött iránta. Bár az üzlet végül kútba esett, élete egyik legemlékezetesebb tárgyalása miatt már önmagában megérte Athénba utaznia.

„A tárgyalás közben a klub akkori elnöke, aki vélhetően maffiózó volt, lekevert egy hatalmas pofont az intézőnek, mert rossz DVD-lemezt tett a lejátszóba. Csak néztem az elnökre, a nagydarab, hangos, félig kopasz, igazi izzadós görögre, akin lógtak a fukszok. Magamban mosolyogtam, gondoltam, hogy na, ‘ő az én emberem’, de a menedzserem végül nem jutott egyezségre vele.„

– Miután hazatért, az akkori magyar bajnok Zalaegerszeget választotta. A Ferencváros szóba sem került?
– Mint utóbb visszajutott hozzám, azért nem kellettem, mert problémás embernek tartottak. A ZTE az akkori bajnokcsapat volt, vagyis erős együtteshez kerültem, csakhogy épp a stadionfelújítás kellős közepén vonták meg az anyagi támogatást. Rendre albérletben kellett játszanunk, úgyhogy én már a projekt leszálló ágában csatlakoztam az egyesülethez. Amúgy nagyon jól éreztem magam a városban.

„A pályafutásom alatt többször megkaptam ezt a jelzőt, de sosem voltam arrogáns, a játékom egyfajta megjelenítése volt a személyiségemnek. A Ferencvárosban azt sulykolták belénk, hogy a legjobbak között is a legjobbnak kell lenni. Ezzel együtt a pálya és a csapattársak egyfajta keretet adnak a futballnak, mindkettőhöz alkalmazkodni kell, és nekem ez sokszor nem sikerült. Ebből adódtak problémáim.„

– A nyugati profizmus után milyen volt visszacsöppenni az akkori magyar labdarúgásba?
– Emlékszem, amikor később visszatértem az akkor NBII-ben szereplő Ferencvároshoz, sokszor Lipcsei Petivel mi adtunk pénzt a fiataloknak, mert hónapokig nem kaptunk fizetést, és nem volt miből élniük. Ebből látszik, hogy az anyagiak terén sem voltam kifejezetten tudatos, a szívem vitt vissza a Ferencvároshoz. Belül ugyanaz az ózdi srác maradtam, akinek a futball jelentett mindent, és szerettem volna segíteni szeretett klubomnak.

– A futballpályától kissé távolabbra tekintve, párját az egész ország ismeri, Görbicz Anita világklasszis kézilabdázó. Mivel fénykorukban mindketten irányítóként szerepeltek, mondhatjuk, hogy két dudás került egy csárdába?
– Anita a magánéletében szerény és visszahúzódó, neki a család a legfontosabb. Ez közös gyermekünk, Boldizsár születése előtt is így volt. Ezzel szemben én kicsit
világpolgár vagyok, így sokat tanulunk egymástól. Ráadásul pontosan tudjuk, hol vannak a határok, például alapszabály, hogy otthon nem beszélünk a kézilabdáról. Olyankor úgy érzem, hogy értek hozzá, jönnek a „Miért adtad le, miért nem törtél be?” jellegű kérdések, de ilyenkor Anita csak annyit mondd, hogy hagyjuk. Az az ő területe. Ha jó formában vagyok, gyorsan elengedem, ha nem, még erősködöm kicsit. A játék iránti alázat és a mérhetetlen győzni akarás jellemzi a pályán, de a csarnokon kívül teljesen más ember.

– Melyikük a szigorúbb szülő?
– Én. Anita elvesztette a csatát Boldival szemben, úgyhogy én lettem a mérleg másik nyelve.

– Szeretné, hogy a nagyobbik fia, Ádám után Boldizsár is futballista legyen?
– Tudom, közhely, de elsősorban azt szeretném, hogy boldog legyen. Persze, nem bánnám, ha futballista lenne, ha nagyon jó játékos válna belőle, mert tudom, milyen jó világba
csöppenne, és abban teljesedhetne ki, amit szeret. Ha nem így alakul, akkor is remélem, hogy megtalálja a helyét a világban, és boldog férfi válik belőle – ahogy az apjából.

A korábbi középpályás a mai napig a sport világában él, a Külgazdasági és Külügyminisztérium megbízásából a SportTech Hungary Program vezetője. A projekt célja, hogy a magyar sporthoz köthető innovációkat és technológiákat fejlesszék és a nemzetközi piacra juttassák.

„Tavaly indult a projekt, és hamar szívügyemmé vált. Szeretnénk értékeket teremteni, mert fontos számunkra, hogy a magyar cégek sporthoz köthető technológiai fejlesztései a külföldi piacon is megjelenjenek. Bízom benne, hogy a mi segítségünkkel és a program mögé felsorakozó sportolók támogatásával – eddig többek között Fucsovics Márton, Hanga Ádám, Kovács Ágnes, Gyúrta Dániel, Dzsudzsák Balázs, a Liu fivérek és a paralimpikon Illés Fanni is csatlakozott hozzánk – ez megvalósulhat.„

SportKrém – NS