Labdarúgó csapatunk korábbi támadójával, a budaörsi kispadon Bognár Györgyöt váltó Márkus Tiborral beszélgettek.

– Az mennyire bánt, hogy nevelőegyesületedben, a Ferencvárosban nem tudtál olyan nyomot hagyni, mint a bányászvárosban?
– A Vasasban kezdtem, serdülő egyben mentem át a Fradiba, miután jött egy új edző, akinél nem játszottam, olykor a keretben sem jutott számomra hely. Édesapámmal és a nagybátyámmal úgy döntöttünk, lépni kell, de arra jutottunk, középcsapatba kár menni, úgy nem lesz belőlem semmi, próbáljam meg a legjobbak közé beverekedni magam, ha sikerül, akár még lehet is belőlem valami. Így esett a választás a korosztály vitathatatlanul legjobb csapatára, Kaszás Pál Fradijára.

– Azért ez elég sokat elárul a mentalitásodról, hogy egyrészt vállaltad a kihívást, másrészt nem elégedtél meg, csak a legjobbal.
– Ha nem a legjobbra törekszel, annak mi értelme? Meg kellett vívni a harcot a csapattagságért, az érdekes, hogy eleinte középpályásként szerepeltettek, aztán az ifiben már újra csatárt játszottam.

– Az álmod pedig nyilván az volt, hogy egy nap a Fradi nagy gólvágója legyél.
– Pontosan. Az első csapat keretéig sikerült eljutnom, de túl jó nevekből állt a Fradi. A saját fejlődésemet szem előtt tartva igazoltam Siófokra, egy kisebb, mégis első osztályú csapatba.

– Jó tíz év múltán egy félévre még visszatértél.
– A feljutás előtti félévben. Érdekes tapasztalat volt az angolos miliő. Nagyon profi, de kevésbé családias, mint mondjuk a tatabányai. Mindenki profin tette a dolgát, a csapatszellem is megvolt, de kevésbé formálódott közösség. De bajnokságot nyertünk, fantasztikus közönség előtt játszhattuk a meccseinket, ami örök élmény.

A teljes beszélgetés: Büntető