Az “Ezredes” immáron apaként küzdhet meg a tokiói kvótáért Oroszországban. Mindent bele!

– Haza tudta vinni a családot a kórházból, mielőtt elutaztak Kazanyba?
– Szerencsére igen. Szombaton született meg a kisfiam, kedden hazavittem őket, és szerdán utaztunk. Az elmúlt hetek érzelmileg nagyon sokat adtak nekem, egyfelől hatalmas élmény volt, hogy bent lehettem a szülésnél a feleségemmel, másfelől mindkettőnknek nagyon nehéz volt az elmúlt hónap – három nagyszülőnket veszítettük el rövid idő alatt. A temetéseken és a miséken úgy éreztem, közel kerültem a Jóistenhez, bízom benne, hogy ez a lelkiállapot segíteni fog a következő napokban. Szükség lesz rá, hiszen ellenséges területre érkeztünk: Oroszországban – többek között – az oroszokkal szemben kell kivívni az olimpiai indulást.

– Ki lehet zárni ennyi érzelmet, külső körülményeket és csakis a vívásra koncentrálni?
– Azzal foglalkozunk, ami a mi dolgunk, de valóban nem könnyű kizárni, ami körülvesz bennünket. Profi sportoló vagyok, de nem tudom becsukni a szemem, a járvánnyal kapcsolatos napi híreket, a lélegeztetőgépre kerülő honfitársaink számának emelkedését is aggódva figyelem, megvisel a világ helyzete. Ami a vívást illeti, nehéz nem gondolni arra, hogy noha kijutó helyen állunk, végül megeshet, hogy az aranyérem sem lesz elég, és világkupa-győzelmekkel, Európa-bajnoki bronzéremmel sem jutunk ki Tokióba. Ilyen csak a férfi párbajtőrben fordulhat elő.

– Mire építhetnek?
– Arra, hogy egy év alatt nem felejtettünk el vívni, amit az utóbbi időben az edzéseken bizonyítottunk is, a bizonytalan helyzet pedig a riválisoknak is ugyanolyan rossz volt. Én egyébiránt az utolsó pillanatig azt hittem, nem rendeznek már kvalifikációs versenyt, mert a jelenlegi járványhelyzetben egyszerűen nincs itt az ideje. De egyvalami biztos, úgy jöttünk Kazanyba, mintha háborúba mennénk. Előremenekülünk, a győzelemért lépünk pástra a csapatversenyen. Az olimpiára kijutni nem kötelező, de mindent megtenni érte alapvető elvárás; akaraterőben egyetlen csapat sem nőhet a magyar válogatott fölé.

– Közismerten ön a csapat „matematikusa”. Folyamatosan oszt-szoroz a verseny lehetséges kimeneteleit illetően?
– Életemben először fordul elő – és többet nem is fog –, hogy nem számolgatok egy verseny előtt. Az oroszok azért rendezik ezt a világkupát, hogy ott legyenek az olimpián, de bármennyire fújják is majd a vitorlájukba a szelet, azért is meg fogjuk mutatni nekik!

– Mindenesetre a nyolc közé jutásért az orosz vagy a kínai csapat következik.
– Annál nehezebb ágat elképzelni sem lehet, mint amilyenen végig kell mennünk. Szerintem egyébként a kínaiakkal fogunk vívni. A négy közé jutásért aztán a franciák vagy az olaszok következnének. De teljesen mindegy, ki jön szembe, úgy fogunk vívni, mint akik vért ittak.

– A hétfőn kezdődő csapatviadal előtt még le kell tudniuk vasárnap az egyéni főtáblás küzdelmeket. Lehet-e, kell-e taktikázni az adott helyzetben?
– Könnyebb úgy vívni az egyéni versenyben, hogy kiemeltként nem kell pástra lépni a pénteki selejtezőben. Ha jól megy, már nem ennyire egyszerű visszafognia magát az embernek. Ráadásul miután ez a viadal a két évvel ezelőtti Buenos Aires-i világkupának felel meg, amelyen bronzérmes voltam, elég sok ranglistapontot kellene megvédenem. De az egyéni verseny ezúttal arra szolgál, hogy felmérjük, a vetélytársak közül ki milyen formában van.

– Mivel üti el az időt a sorsdöntő megméretésig?
– Edzek. A kazanyi napokra a fizikai edzőm, Kürtösi Zsolt is összeállított egy programot. És hoztam magammal két kötetet a Hunyadi-sorozatból – a magyar történelmi regényekből erőt és tartást lehet meríteni a sorsdöntő csatákhoz.

NSO