Labdarúgó csapatunk korábbi játékosáról készült kiváló életút portré.

Van egy közös fotóm Albert Flóriánnal. Ő pár napja már aranylabdás, én meg már egész ügyesen dekázom. Ő huszonhét, én hét. Keze a vállamon, állunk a hajósi pályán. 1967-et írtunk. Fater hozta Hajósra Flórit. Fater focibolond volt, megrögzött fradista, a falu állatorvosa. Kollégája, barátja, a válogatott futballista Fenyvesi Máté segítségével néhány évente lecsalta hozzánk egy-egy meccsre a Fradit. Az volt mifelénk a legeslegnagyobb esemény, saját kézzel rajzoltuk a plakátokat, és nyolcvan kilométeres körben megszórtuk Bács-Kiskunt s a szomszédos megyéket. Négy-ötezren jöttek el a lelátó nélküli pályánkhoz, felfoghatatlan tömeg, hatalmas megtiszteltetés. Hajós faternak köszönheti a labdarúgópályáját: a sporttársaival eldöntötték, nekiálltak, megépítették. Természetesen fater lett az edző, minden korosztályban. Kiirthatatlanul belém oltotta a fradizmust. A csapat volt nekünk a minden, emlékszem, ötödikes kisdiákként, ’72 márciusában zokogtam, amikor az UEFA-kupa negyeddöntőben kikaptunk itthon a Zeljeznicar Sarajevótól. Igaz, két héttel később a fiúk fölszárították a könnyeimet, hiszen odakint nyertünk, és továbbjutottunk.

Az általános utáni nyáron fater fölvitt a Fradiba, vessenek már rám egy pillantást a zöld-fehér szakemberek. Edzés, egymás elleni játék; az én csapatom nyert 11:10-re, tíz gólt lőttem, az edző haza se akart engedni. Csakhogy fater azt mondta, akkor jöhetek Pestre, ha előbb egy évet tisztességgel elvégzek a bajai gimnáziumban. Elvégeztem, jelessel, matek tagozaton, így felcuccolhattam a fővárosba, Pesterzsébetre, a Kossuth Lajos Gimnáziumba. Az első matekórán felmérés, negyvenöt perc volt rá, leadtam nyolc percnél, azt hitte a tanár, hogy még a kérdéseket se érti a bajai kölök, de egyetlen hibát sem talált a dolgozatomban. Onnantól én lettem a libling, még az évi háromszáz óra hiányzást is elnézte nekem, csak annyit kért, hogy minden focitúra után tartsak élménybeszámolót. Ja, mielőtt följöttem, meglátogatott bennünket otthon a Vasas négyfős delegációja, ígértek fűt-fát, győzködtek, hogy náluk a helyem. Fater kérésére meghallgattam őket, és az előadás végén öntudatosan annyit feleltem: Fradi, vagy semmi. Pont nélkül tértek haza Angyalföldre.

Az ifi elején még így is kijött néha a lépés. Egy jugoszláv torna első meccsén Ausztria ellen az utolsó húsz percre tett be Rákosi Gyula; na, aki azalatt szembejött, mind kicseleztem, és rúgattam három gólt. A lengyelek ellen enyém a győztes találat, a döntőben gólpasszt adtam, és hoztuk haza a trófeát. Ez volt annak a korosztálynak az utolsó komoly sikere. Rákosi lényegében szerelmes lett belém. Aztán Dalnoki Jenő lett az ifi válogatott edzője. Kőkemény, már-már kegyetlen fickó, de titokban hatalmas szíve volt. Állandóan szurkált. A félénk Kiprich Józsira az első találkozáson ráragasztotta a Nyúl becenevet. Rajtam amiatt gúnyolódott, hogy lábujjhegyesen futok. Odaszólt egyszer: „Te, kis Koch, döntsd el, hogy buzi akarsz lenni, vagy focista!”. Azt hittem, poénkodik, és visszaszóltam, hogy „ha már lehet választani, Jenő bá’, akkor inkább buzi”. Úgy kiakadt, majd’ megölt. Eleinte pikkelt rám az erőnlétem miatt, az első egymás elleni játékon egy perc sem telt el, már leültetett, hogy „kis Koch, mi a faszt csinálsz?! Mié’ nem futsz?! Lefele!” Megkövetelte a melót.

Hittem, hogy a foci összeegyeztethető a tanulással, de ha nem hittem volna, fater akkor is végighajt mindkét úton. Az első vizsgaidőszakom idején, ’81 januárjában az utánpótlás válogatottal edzőtáboroztam Tatán. Közeledett a kémia kollokvium, bő egy hetem maradt bemagolni háromkötetnyi képletet, de két nap után hívtam fatert, hogy ez nem fog menni. Lejött az öreg, hogy hazavisz. Az edző kiakadt, mindhiába: leléptünk. Eztán hat napot töltöttem a szobámban pizsamában, az ágyból kizárólag a mosdóba és ebédelni keltem ki, nem reggeliztem, nem vacsoráztam, reggel hattól éjfélig tanultam. Ötöst kaptam, cserébe lemaradtam a válogatott afrikai portyájáról. Ami szerencse, mert a felnőtt Fradinak is beesett egy túra, méghozzá Argentínába, három hét, szanaszét utaztunk az országban, rúgtam pár gólt. Az egyik meccset az abszolút favorit Independent ellen vívtuk. Az első félidőben derekasan tartottuk magunkat, 0:0-ra álltunk. A szünetben beballagott az öltözőbe egy pocakos faszi azzal, hogy ha nyerünk, mindenkinek ad száz dollár. Mindez úgy, hogy a csapattól napi három dollár zsebpénzt kaptunk. Kimentünk a folytatáshoz, bitang szerencsénk volt, öt perc alatt rúgtam két gólt, nyertünk 2:0-ra. Fölszállunk a buszra, a pocakos kiosztja a lóvét, aztán mellém ül, fogalmam sincs, kicsoda, és azt mondja, „öcsi, te egész ügyes vagy”. Mosolyogtam, közben gondoltam, hogy „mit dumálsz te nekem, vénember?!”. Tudod, ki volt a pocakos? Östereicher Emil! A Honvédnak volt a menedzsere ’56-ban, amikor Puskásék kint maradtak nyugaton, majd a Real Madridnak lett a menedzsere, és rábeszélte Bernabeu elnököt, hogy szerződtessék a hízásnak indult Puskást, aki aztán Di Stéfano mellett a Real legnagyobb legendájává nőtte ki magát. Hú, azok mit tudtak a labdával! Valamelyik éjjel visszanéztem a neten a Frankfurt elleni 1960-as glasgow-i BEK-döntőt: a Real 130 ezer néző előtt úgy győzött 7:3-ra, hogy a 33 éves Öcsi bácsi négyet, Di Stéfano hármat lőtt. Minden idők legnagyszerűbb labdarúgó mérkőzése. Szóval ez az Östereicher Emil, akinek Öcsi bácsi köszönheti a karrierje második felét, engem is leöcsizett.

Minden baj és sérülés ellenére ’84 őszére egész szépen összekaptam magam, bíztam benne, hogy vége a pechszériának. Akkor került föl a nagycsapathoz az Európa bajnok ifi válogatott öt tagja: Pintér, Keller, Zsinka, Haász és egy Deák nevű srác. A huszonkét évemmel a harmadik legöregebb lettem a csapatban, azt éreztem, nekem kell irányt és példát mutatnom a többieknek. Nyáron különedzéseket csináltam, pörögtem az intertotó meccseken, éltettek a szurkolók. Az első bajnokin, a Szeged ellen a 25. percben bekiabált egy öblös hangú néző, hogy „Koch, mikor lősz már egyet?!”, öt percre rá rúgtam is egy csodaszép gólt, de aztán szétkönyökölték az orromat, úgy eltörött, félreállt, csere. Annyira azért nem voltam szarul, hogy öltözőbe vonuljak, a második félidőt a Springer-szobortól, a zsúfolt lelátótól pár méterre néztem, szerelésben. Borzongató volt érezni a magamon a szurkolók tekintetét, szeretetét, bizalmát. Nem túlzok, negyvenöt percen keresztül bizsergett a testem, libabőrzött a hátam, pedig csak álltam. Mindig is imádtam a csajokat, de azóta tudom: a telt ház az Üllői úton olyan, mint a szex, tán még annál is jobb. Az orromat még akkor este rendbe hozták az István kórházban, a második meccsen is pályára léphettem, nyertünk, Szombathelyen Pinyő lőtt harmincról brutális gólt. A harmadik mérkőzés az MTK ellen itthon, ott én szereztem a második, a győztes gólt, tombolt a közönség. Enyém volt a világ. A negyedik meccs Zalaegerszegen, úgy mentem ki, hogy megesszük őket, de a huszonvalahanyadik percben szétrúgtak, Török Józsi rám csúszott hátulról, bucira dagadt az Achillesem, kikaptunk három-egyre. A Népsport azt írta, hogy „a Ferencváros ügyesen játszotta a kontrákat, de Koch kiválása után erősen akadozott a gépezet”.

Beállt az új rend: vasárnap letudtam az aktuális meccset, a végén letámogattak a pályáról; egész héten pihentetés, vagyis nulla edzés, a következő vasárnapra úgy, ahogy rendbe jöttem, megint meccs, megint gólok, megint lebotorkálás. Megszoktam. Már két éve játszottam Hajóson, gondoltam, kipróbálnám magam kicsit feljebb, és megállapodtam az NB II-es Szegeddel, hogy be-beállok néha. Csakhogy fater váratlanul bejelentette, hogy utazik Németországba, beszéde van Arie Haannal. Néztem, mint hal a szatyorból. (…) Szóval öt év múltán fater, az elvakult focistaapuka sima hajósi állatorvosként felhívta Haant, aki akkoriban a Stuttgartot edzette, hogy van neki egy fia, aki többször is bebőrözte őt Eindhovenben, és kéne neki egy próbajáték. Arie emlékezett a kötényekre, és beleegyezett a találkozóba. Mérkőzésen akart látni. Mondta, hogy szombaton letudják a bajnokit, vasárnap edzőmeccs egy kisebb helyi alakulatnál, ott beszállhatnék. Faterral szépen kiautóztunk, rokonoknál megaludtunk, vasárnap időben érkeztünk Stuttgartba. Már tereltek fel a buszra, amikor lélekszakadva érkezett a menedzser, hogy rettentően szégyelli, de most tudta meg, hogy nincs biztosításom, így nem kockáztathatják a játékomat. Haan mondta faternak, hogy akkor vár a hétfői edzésen. Álltam leforrázva, és kijelentettem, hogy ezek hülyének néznek bennünket, s nekem eszem ágában nincs tovább bohóckodni a stuttgartiakkal.

Hazajöttem, futottam, pár nap múlva ismét hív a németországi rokon, hogy futhatnék odakint is, ráadásul jó pénzért, mert vár próbajátékra a negyedosztályú Memmingen. Kicsit még futkorásztam, aztán irány Memmingen. Az első csapat állt ki a próbajátékra érkező légiósjelöltekkel, köztük hat jugóval, mind ezerszeres válogatottnak vallotta magát. Húsz-huszonöt percig nem csináltam semmit, akkor adtam egy gólpasszt. Megjött az önbizalmam. (…) Másnap leültünk tárgyalni, a rokon segített, mert noha sváb faluból származom, gyenge volt a németem. Havi háromezer márkát kértem, nagy pénz, pláne, hogy a csapat legjobban fizetett játékosai sem kapnak többet ötszáznál. Először kinevettek, másodjára is, így ment öt napon át. Mondom a rokonnak, hogy hagyjuk, ezek rendíthetetlenek, irány haza. De ő kitalálta, hogy utoljára még blöfföljünk egyet. Másnap benyögte, hogy megértjük, hogy nincs ennyi pénz, semmi baj, bejelentkezett értem egy közeli klub, ahol megadják a háromezret. Nevet nem mondott, de mindenki a szomszédvárra, az akkor a harmadosztályban játszó 1860 Münchenre gondolt. Az elnök lesápadt, „eine moment!”, kiment, majd pár perc múlva visszajött, hogy oké, most írjuk alá a szerződést háromezerrel. Csuda életem kerekedett: az első hónapban egész nap a strandon németeztem könyvből, kazettáról, néha azért fölnéztem a fagyizó csajokra, este edzés. Aztán, hogy találtak nekem dokit, álló nap vele jártam a terepet, tőle mentem tréningre. Rohamosan fejlődtem nyelvben, szakmában, állóképességben, baromira élveztem. A doki annyira meg volt elégedve velem, hogy pár hónap után felvett fizetéssel, autót tett alám, önállóan gyógyíthattam. (…) Másodikak lettünk a negyedosztályú bajnokságban. A mi kis negyvenezres városkánkból háromezren kísértek el bennünket az osztályozóra, százötven kilométert utazva oda, ugyanannyit vissza. Két meccset játszottunk, az elsőn az én gólommal győztünk, a másodikon úgy rúgattam mással a győztes gólt, hogy kicseleztem előtte három védőt. Isten lettem Memmingenben.

Szóval maradtam a Memmingenben, fantasztikus további két évet húztam le a csapatnál, tökéletes körülmények között, jó pénzért. És lehúzhattam volna még bármennyiszer kettőt játékosként, aztán edzőként, mellette állatorvosként, egészen a nyugdíjig, de annyira ment a játék, hogy 1991-ben a fejembe vettem: ismét pályára kell lépnem a Fradiban. Sóvárogtam a harmincezer nézőre, arra a bizsergésre, amit törött orral éltem át a Springer-szobor előtt. Beszéltem Magyar Zoli technikai igazgatóval, kötöttünk egy féléves szerződést. Összepakoltam. A németek nem akarták elhinni, hogy otthagyom a tutit. Nyilasi volt az edző, becsületére legyen mondva, hogy kaptam lehetőséget. Az első meccsen, Vácott, 1991. augusztus 24-én kezdő voltam, félidőben lecserélt, a Vasas ellen a 76. percben állhattam be, a BVSC ellen a 70.-ben. Aztán szólt, letesz NB III-ba, azokhoz, akik nem férnek a keretbe, „aztán majd meglátjuk”. Mondtam, “Tibi, harminc múltam, nem a harmadosztályért jöttem haza, ha úgy látod, a Fradiba nem vagyok jó, megyek vissza állatorvosnak.” És mentem is. Ennyit a bizsergésről. De meg kellett próbálni.

Tavaly januárban hívott a Fradiból Bánki Dodó, hogy a veteránbajnokságban kiesésre állnak, mentsem meg őket a szégyentől. Ráedzettem, négy meccsen lőttem tizenhat gólt, de mind a négy mérkőzés után lerokkantam. Az ötödiken is pályára akartam lépni, bemelegítettem, de beállni már nem sikerült. Viszont a csapat bent maradt. Meló alatt is a focin jár az eszem, aztán persze szenvedek, nyafogok az asszonynak, ő mosolyog, de a következő focin megint ott vagyok, és nem tudok annyira fájni, hogy ne reménykedjek egyre kétségbeesettebben, hogy leszek én még egyszer makkegészséges. Lassan a hatvanadikat taposom, de minél öregebb vagyok, annál inkább csak arra vágyom, azért küzdök, hogy focizhassak, focizhassak, focizhassak. Mindenem műtve, mindenem sérült, legutóbb már a kutyával játszva is beporcosodtam. Az ébredés úgy néz ki, hogy kelek hatkor, majd fél óra nyújtás, fekvőtámaszozás, hogy működjön a lábam, mozduljon a derekam, összerázódjon a hátam.

Az igen tartalmas és olvasmányos portrét itt tudod elolvasni teljes egészében: 24.hu – érdemes!