Clubunk színész szurkolója szerint nem biztos, hogy elsők leszünk a Bajnokok Ligája csoportunkban.

Fradista.
Megveszekedetten, elvetemülten. Sráckoromban abban reménykedtem, hogy felnőve az Üllői úton játszhatom majd, de egy edzés után szertefoszlott az álom.

Méghozzá a várva várt legelső edzés után. És még csak meg sem kellett sérülni hozzá.
A lelkem sérült meg. Amint felkerültem Pestre, a szakmunkásképzőbe, lementem egy edzésre, simán beállhattam, futottunk, fociztunk, egy idő múlva az edző is megérkezett, nagyjából megfelelhettem, mert azzal köszönt el, hogy holnap találkozunk. De én azt éreztem, hogy vékony vagyok hozzájuk, többet nem mentem.

Kár.
Lehet.

Nemcsak fradista, hanem Real Madrid-szurkoló is.
Szintén elvetemülten.

Érthetetlen.
Miért?

A Fradi a magunkfajta proletárok csapata. A Real Madrid pedig a spanyol királyé, az uralkodóé, az a klub a gazdagság, a pompa jelképe. Hogy a csudába lehet valaki egyszerre fradista és reálos?
Én nem falazok ennyi ideológiát a foci mögé. Fradista is úgy vagyok, hogy bár számomra Nyilasi Tibiék a királyok, azért életem legfontosabb öt meccse között helyet kap az 1973-as BEK-ből az Újpest-Juventus és az Újpest-Benfica, mindkettőn kint voltam a Megyeri úton. És bár rettentő nehezen emésztettem meg, de elismertem, hogy abban a pár évben a Zámbó-, Dunai-, Tóth Andris-, Fazekas-, Törőcsik-féle Dózsa jobb volt nálunk. Miközben ámulattal néztem, mire képesek, az járt a fejemben, miért nem az Üllői úton játszanak ezek a zsenik. Nekem a Dózsa-drukker sem ellenség, csupán ellenfél, s ha úgy alakul, boldogan elbeszélgetek bármelyikkel, hiszen közös a szerelmünk: a labdarúgás. A reálosságom története csupán annyi, hogy az egyik fiam rajong Cristiano Ronaldóért, így amikor 2009-ben Madridba került CR, a fiam és én is automatikusan reálosok lettünk. Számos országban van kedvenc csapatom, a spanyoloknál Ronaldo előtt Getafe-szurkoló voltam, az angoloknál az Arsenal a klubom, ott most nehéz időszakot élünk. A németeknél a Dortmund az állandó favorit, plusz mindig az, ahol játszik magyar fiú, újabban vadul hajrázunk a Lipcsének, a Herthának, utóbbinak különösen akkor szorítottunk, amikor Dárdai Palika volt az edző. És játékosnak is szurkolok, örök kedvencem Zidane, valamint a Milan egykori holland triásza: van Basten, Rijkaard és Gullit.

November kilencedikén az isteni CR vezetésével jön a Fradihoz a Juve. Kinek lesz szurkolva Mucsiéknál?
Csak a Fradi! De a szememet azért néha Ronaldón felejtem majd. Az 1995-ös BEK-menetelés után nem hittem volna, hogy még megélem, hogy főtáblás Bajnokok Ligája-mérkőzéseket játszik a csapatom. A minapi sorsolás után rögtön néztem a naptáromat: ha sikerül jegyet szereznem, az első hazaira időben kiérek, a másodikról késem, előadásról jövök, a harmadikra még nincs meg a beosztás, de ott a helyem. Amint csekkoltam a dátumokat, felhívtam Thuróczy Szabi és Gados Béla barátomat, szintén gyógyíthatatlanul fradisták, és kifejtettem nekik, nem biztos, hogy csoportelső leszünk, mert ugyan a Juvét és a Barcelonát oda-vissza lerendezzük, de a Dinamo Kijevtől kicsit még én is félek.

Teljes interjú: 24.hu