Báróval beszélgettek a mai, horvátok elleni találkozó előtt.

– Ön is felfokozott hangulatban várja a mai meccset? Vagy ahhoz már túl sok nagy csatát megélt?
– Akinek van kötődése valamelyik csapathoz, amely éppen nagy feladat előtt áll, az mindenképpen felfokozott várakozással készül a fontos meccsre. Sokan kikerülik a választ, de az ember ilyenkor igenis latolgatja az esélyeket. Én is ezt teszem. Kicsit csalódott voltam a sorsolás után, mert sajnos ismét megkaptuk a legerősebb ellenfelet. Ugyanakkor bizakodó is vagyok, hiszen ha le tudtuk győzni, ráadásul vendégként, a Celticet, miért ne lennénk képesek újabb bravúrra a Dinamo Zagrebbel szemben.

– Szoros meccsre számít?
– Mindenképpen szorosabbra, mint a tavalyi visszavágón. Úgy érzem, több esélyünk van, mint egy éve, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy négy gólt nem kapunk ismét.

– Itthon sokan azt hangoztatják, hogy a Fradi tavaly óta erősödött, a Dinamo pedig, ha nem is gyengült, Dani Olmót nehezen tudja pótolni. Osztja ezt a vélekedést?
– Mi egyértelműen erősebbek vagyunk, a nyári igazolások ráadásul, úgy látom, egytől egyig beváltak. A védelmünk egységesebb, s két három játékosunk, élen Tokmackal kifejezetten jó formában van. Az egyéni képességek dolgában a Dinamo lehet, hogy még mindig jobban áll, de egy ilyen éles meccsen ez csak a harmadik tényező. Az akarat, a küzdeni tudás az első, a fegyelem, a koncentráció a második, csak ezután jönnek az egyéni kvalitások.

– Zárt kapuk mögött rendezik a meccset. Ezzel oda a hazai pálya előnye?
– A futball a nézőkért van, ezért ez képtelen helyzet, de hát most ehhez kell alkalmazkodni. Pályafutásom során jómagam egyszer sem játszottam nézők nélkül, úgyhogy elképzelni sem tudom ezt az érzést. A mai játékosok szerencsére, vagy inkább sajnos, már tudják, hogy ez mit jelent. A hazai pálya így is előny, de persze nem akkora, mint telt házas stadionban.

– Ön hol nézi a mérkőzést, otthon vagy baráti társaságban?
– Jobban szeretem nyugodtan nézni a meccseket, ha mások nem fűznek hozzá kommentárt, de így sem leszek egyedül, mert a feleségem is nagy szurkoló.

– Emlékszem, amikor Szergej Rebrov kinevezése után még hetekig nem igazán tündökölt a csapat, többen máris bírálták az ukrán edzőt, ön azonban a védelmébe vette. Rebrov azóta maximálisan rászolgált a bizalomra. Ön szerint minek köszönhetően ennyire sikeres?
– A futballisták furcsa lények. Roppant sokat számít, hogy ki vezeti őket. Ha egy olyan kaliberű edző megy be az öltözőbe, mint Rebrov, egyből mindenkinek átfut az agyán, hogy milyen pályafutás áll mögötte, mit tud a futballból. Ehhez párosul még az edző karaktere, a játékosok idővel pontosan bemérik, mit engedhetnek meg maguknak. Egy futballcsapat életében mindig döntő, a következő ellentmondást hogyan sikerül kezelni. A klubnak, az edzőnek az az érdeke, hogy minden posztra legyen két szinte egyforma labdarúgója. A játékosok viszont a maguk posztján egyeduralkodóak szeretnének lenni, minden meccsen játszani akarnak. Örökös a féltékenység, a furkálódás. Ezt a helyzetet csak egy erős karakter tudja kezelni. Rebrovban megvan ez a képesség.

– Mint egykori középhátvéd, söprögető, engedjen meg egy testhez álló kérdést. Úgy tűnik, a védelem tengelyében Blažič biztos pont, maximálisan élvezi Rebrov bizalmát. Az új idényben játszott már mellette az egyik új ember, Kovačević, aztán Dvali, Frimpong, sőt még Haratin is. Ön kire voksolna?
– Egyértelműen Kovačevićre. Minden megmozdulásából látszik, hogy nagyon jó játékos. Meg merem kockáztatni, hogy nemzetközi klasszis. Nagyon jó igazolás volt. Igaz, ez a többiekre is elmondható. Rebrov egyik nagy erénye, hogy talán az egyetlen Ihnatenkót leszámítva, még sohasem nyúlt mellé. Az új emberek rendre hasznosak, idővel beépülnek és a csapat hasznára vannak.

– Fájdalom, néhány kivételtől eltekintve szinte mindannyian külföldiek. Vagy ezzel már ne is foglalkozzunk?
– Ezt azért nem mondanám. Alapelv, hogy csak olyan külföldit szabad igazolni, aki jobb a magyaroknál. Sajnos a magyar mezőnyből nem nagyon tudok olyan magyar játékost említeni, akit nagyon szívesen látnék a Fradiban. A külföldiek viszont többnyire bizonyítanak, ezért az ember kénytelen megalkudni. Hosszú távon azonban egyértelműen az utánpótlás-képzés pártján állok. S ez nem csupán érzelmi kérdés, hanem pénzügyi is: még mindig olcsóbb játékosokat nevelni, mint vásárolni. A Ferencváros hagyományai ráadásul erre köteleznek.

Magyar Nemzet