Korábbi középpályásunk álma teljesült, de még hogy! Bajnoki címet is ünnepelhetett zöld-fehérben. Jelenleg gyerekkori kedvence kezei alatt játszik a Fradi fiókcsapatában, a Soroksárban.

Milyen volt az élet Makón?
Gyerekként kívánni sem lehetett volna jobbat… Ott születtem, ott nőttem fel, a szüleim most is a városban élnek. Egy tízlakásos társasházban laktunk, de anyuéknak nem kellett aggódniuk, hogy lerúgom a csillárt. A házunk előtt volt a játszótér, sőt kis focipálya és lábteniszpálya is akadt. Az egész nyarat ott és a strandon töltöttük.

Fel-le úszkált a medencében?
Ott is a lábteniszpályán töltöttem az időt. Minden nap párokat alkottunk és versenyeket rendeztünk. Aki győzött, az a pályán maradt — előfordult, hogy egész délután le sem jöttünk a betonról.

Édesapja akkoriban a helyi futballcsapat utánpótlásának vezetője volt. Nem is volt kérdés, hogy futballista lesz?
Számomra nem! Nem tudom, miként alakul a sorsom, ha édesapám nem a fociban dolgozik, de szerintem akkor is a labdarúgást választottam volna. Amióta az eszemet tudom, mindig is focista szerettem volna lenni, a suliban is olyan osztályba jártam, ahol a fiúk hetven százaléka ezt a sportot űzte. A gyerekkorom a labdarúgás körül forgott, pontosabban a sport körül.

Ezek szerint mást is kipróbált…
Általános iskolában sorra neveztek be a különböző sportvetélkedőkre. Nyertem mezei futóversenyt, jártam úszóversenyekre, indítottak triatlonban is, nem unatkoztam. Rengeteg sportot kipróbáltam, a teremfoci sem maradhatott ki, de sosem volt kérdés, a nagypályán szeretnék befutni.

A makói csapatban néhány edzőmérkőzésen pályára is lépett a felnőttek között, hogy aztán váratlanul Budapestre költözzön.
Igen, egy-két felkészülési találkozón valóban magamra húztam a makói mezt, ám középiskolás koromban a fővárosba kerültem. A Ferencváros fiókcsapata hirdetett toborzót, lehetett menni futballozni, és az iskolába is intézték a felvételit. Így kerültem a Szent István SE-be, ott kezdtem el budapesti karrierem, az első két évemben ott játszottam.

Könnyen elengedték a szülei?
Nekem semmi kétségem sem volt afelől, hogy költözni szeretnék. Szerencsére a szüleim mindenben támogattak, és miután jó kollégiumba kerültem, jó társaságba, jó nevelőtanárokkal körbevéve, így sosem bántuk meg a döntést.

A kollégiumi élet sem vitte el soha rossz irányba?
Valahogy mindig olyan emberekkel kerültem össze, akik jó hatással voltak rám. Másfelől tudatos voltam, tudtam, ha sportoló szeretnék lenni, nem férnek bele a kilengések. Arról nem is beszélve, ha reggel hétkor elindult az ember, és este hatkor ért haza, ereje sem volt elindulni bulizni. Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy hétvégén ne rúgtunk volna ki a hámból, de ez mindenkinél belefér.

A vidéki, makói élet sem hiányzott soha?
Hamar megszoktam a fővárost. Elfoglalt voltam, elmentem iskolába, utána edzésre, a kollégiumban tanulni is kellett, időm sem volt azon filózni, milyen jó lenne hazamenni Makóra. Honvágyam csupán az elején volt, ám miután Makó és Budapest nem több kétszáz kilométernél, ezt azért le lehetett küzdeni.

Egész családja Fradi-kötődésű. Nagy volt a boldogság, mikor a zöld-fehérek játékosa lett?
Tényleg az egész család fradista, annak idején rendszeresen labdaszedő voltam az Üllői úti meccseken. Az volt a vágyam, hogy ne csak labdaszedőként járjak abba a stadionba, egyszer odabent a pályán is megmutathassam, mire vagyok képes. Gyerekkori kedvencem Lipcsei Péter volt, aki most Soroksáron ugyebár az edzőm.

Ha jól sejtem, Lipcsei Péter tud erről…
Persze. Volt mit ellesni tőle, Magyarország akkori legjobb játékosa volt, számomra legalábbis mindenképpen. Karaktere és játéktudása alapján biztosan. Igazi vezéregyéniség volt, a mentalitása lenyűgözött.

A ferencvárosi szurkolók felismerik még az utcán?
Szerencsére igen, akadnak még, akik nem felejtettek el és értékelik, amit a kedvenc csapatukért tettem. Ez nagyon jólesik. De nehéz lenne tagadni, mióta Soroksáron vagyok, kikerültem a figyelem középpontjából. A Ferencváros hazai meccseire sem igen járok ki, inkább televízióban nézem őket. Mégiscsak itt a két gyerkőc, mind a ketten kicsik, elkél idehaza a segítő kéz.

Mekkorák a gyerekek?
Milán három, Hanna féléves múlt. Fogalmazzunk úgy, Milán eleven gyerek. Néha nehéz felvenni a tempóját, főleg, hogy a koronavírus-járvány miatt mi is be voltunk zárva. Szerencsére van kertünk, ahová ki tudunk menni, de máshová nem jártunk.

Neves szomszédjával eljárnak közösen futni?
Na igen, Szakály Péterrel egymás mellett lakunk Törökbálinton. Annak idején a Puskás Akadémiában csapattársak voltunk, akkor jött ez a lehetőség. Jó döntés volt, itt nyugalom van. Petivel általában közösen tudjuk le a napi edzéspenzumot. Mindketten nehezen viseltük mozgás nélkül, hiányzott a mérkőzésekkel járó feszültség, az öltözői hangulat.

SportKrém – NS