Labdarúgó csapatunk korábbi csupaszív támadójával beszélgettek.

– A Facebook-oldalunkon felköszöntöttünk, a poszthoz hozzá is szóltál. Sokat jelentett Neked ez a figyelmesség?
– Igen, nagyon jólesett. Tudod, miért? Több mint tizenhat év telt el azóta, hogy a Fradi játékosa voltam. Azóta sajnos nem sok mindenkivel tartom a kapcsolatot a klubból, ám amikor megláttam ezt a köszöntést, nagyon boldog lettem. Rengeteg szép emlékem van, csodálatos időszakot töltöttem Budapesten. A szurkolók nagyon szerettek, én is imádtam a klubot, nagyszerű csapatunk volt, a játékosokkal, a stábbal igazi családot alkottunk.

– Még mindig ilyen fontos helyet foglal el a szívedben a Ferencváros?
– Játszottam otthon, voltam légiós Görögországban, Németországban, de egyrészt az egyik leghosszabb időszakomat itt töltöttem el, másrészt sehol sem tapasztaltam olyat, mint a Fradinál. Bajnoki címet, kupát nyertem, és még most is bennem van az az érzés, hogy milyen energiákat kaptam a szurkolóktól, milyen atmoszféra volt abban a stadionban, amelyet nagyon szerettem. Néhány éve jártam az új stadionban is egy Újpest elleni derbin, fantasztikusan néz ki, és találkoztam a régi csapattársakkal, Gerával, Lipcseivel, Dragónerrel. Nagyon jó volt nosztalgiázni!

– Hogyan kerültél a Fradihoz? Ismerted előtte a klubot?
– Természetesen ismertem a Ferencvárost, csupán hároméves voltam, amikor a Fradi a KEK-ben a Crvena Zvezdával játszott itt a Maracanában, csaknem 110 ezer néző előtt, azóta is rekord ez a szám! Amikor megkeresett 2001-ben a Ferencváros, a Carl Zeiss Jenában játszottam a német másodosztályban. Augusztusban tárgyaltunk, amikor már ment a szezon, a klub vezetői pedig nagyon meggyőzőek voltak. Aztán megismerhettem a csapatot, és nagyon hamar egyértelművé vált számomra, hogy jó döntést hoztam.

– A 20-30 éves korosztálynak, akik gyerekként láttak titeket játszani, különösen szép emlékei vannak arról a csapatról, amelyik a te időszakodban játszott az Üllői úton. Neked milyen érzés volt a tagja lenni?
– Csak szép emlékeim vannak. Az első évben Csank Jánosnál kezdőjátékos voltam, aztán Garami József hozta Tököli Attilát, onnantól többnyire csere voltam, de még így is azt mondom, hogy kizárólag szép élményeket őrzök a Fradiban töltött időszakomról. Tököli fenomenális csatár volt, Gerával elképesztő párost alkottak, de mindig úgy éreztem, hogy én is fontos tagja vagyok a csapatnak. Az első félidőt szinte mindig a padról néztem, de abban is biztos voltam, hogy a második játékrészre megkapom az esélyt. Hogy honnan tudtam? Mert rengeteg energiám volt! Ha mondjuk, 0-0 volt az állás, vagy hátrányban voltunk, a szakmai stáb tudta, hogy új impulzusokat hozok a játékba. A harmadik évben már sajnos sérülések hátráltattak, meg kellett operálni, de újfent csak azt tudom mondani, hogy gyönyörű időszaka volt ez a pályafutásomnak és az életemnek.

– Ha azt a szót mondom, hogy Panenka, mi jut eszedbe a Fradiban töltött időszakodról?
– Ez a kupameccses büntetőm, ugye? (Nevet hosszan.) Ha jól rémlik, egy másodosztályú, vidéki csapat ellen játszottunk.

– Igen, a Nyíregyháza volt az ellenfél.
– Nyíregyháza! Igen! Véget ért a mérkőzés, emlékszem, odajött hozzám Józsi bácsi, rám nézett: „Megőrültél?! Majdnem szívrohamot kaptam!” (Nevet.). Gyorsan elnézést kértem tőle, nagyon szerettem őt, nem játszottam nála sokat, mert inkább Tökölit és Gerát favorizálta, de tényleg nagyon-nagyon tiszteltem. Se előtte, se utána nem lőttem így büntetőt, ám valamiért úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat, hogy kipróbáljam. Mit ne mondjak, a Mester nem így gondolta… De aztán természetesen nem volt harag, már hazafelé az úton is jót nevettünk az egészen. Persze, ha kihagytam volna, nagyon nagy bajba kerültem volna!

– Miért és hogyan hagytad el a Fradit?
– A sarkammal, az Achillesemmel volt probléma. Lehet, hogy még tudtam volna folytatni a pályafutásomat, de már biztosan nem azon a színvonalon. A lányom már hétéves volt ekkor, kezdett iskolába járni, ezért hazaköltöztünk. A következő szezonban Szeiler József felhívott, megkért, hogy jöjjek vissza. Mondtam neki, hogy a lányaimnak szüksége van rám, és már elkezdtem az edzői tanfolyamot is. Aztán tovább győzködött: „A szurkolók látni akarnak, imádnak téged, ha már a padon ülsz, annak is örülnek. Ha öt percet tudsz játszani, ötöt, ha tízet, tízet, csak gyere vissza!”. Jólesett nagyon, de mondtam, hogy már nem menne ugyanúgy.

– Mi történt veled azóta?
– Azt nem bánom, hogy nem jöttem vissza játékosként, már csak leromboltam volna, amit felépítettem. Azt viszont igen, hogy nem lettem edző a Fradinál. Mint mondtam, nem nagyon maradtak meg a kapcsolataim, és aztán új vezetés jött a klubhoz, beajánlani meg nem akartam magam. Először otthon kezdtem el dolgozni trénerként, a Cukarickinél, aztán kikerültem Oroszországba, most pedig a Vozdovacnál vagyok másodedző, ahol a stadion egy plázára épült. Nagyon fiatal csapatunk van, jól érzem magam itt, közel van a stadion a házunkhoz, de ha lesz majd külföldi lehetőségem, nem zárkózom el tőle.

A teljes interjú: Fradi.hu