Pólósaink korábbi bajnokával, a jelenleg már utánpótlás edzőként tevékenykedő Varga Dániellel beszélgettek.

Nagyon régen él bennem a vágy, hogy edző legyek.” – nyilatkoztad a visszavonulásodkor. Emlékszel, hogy mikor kezdett kialakulni benned ez az elhatározás?
Ha momentumot keresünk, akkor az maga a döntés, ami az utolsó szezon utolsó hónapjaiban volt, mert akkor tényleg döntenem kellett. De az érési folyamat az a konkrét emlékeim szerint is a gyerekkorra vezethető vissza, amikor azon gondolkodtam fiatalon, hogy ezt meg azt miért így csináljuk, miért nem másképp, és miért így edzünk, és miért nem gyakoroljuk, azt, hogy. Folyamatosan gondolkodtam azon, hogyan lehetne másképp csinálni. Magamban mindig is kritikus voltam, valamikor szemtelenül ezt az edző felé is közvetítettem, valamikor illemtudó gyerekként ezt magamban tartottam, vagy csak lázadtam a magam módján, de egészen régi emlékeim vannak arról, hogy általában nem értettem egyet teljes mértékben azzal, amit az edző mond.

Milyen volt az átállás, egy bajnoki címmel búcsúzó, klasszis játékosból egy meghatározó klub ifi csapatának edzőjévé válni?
Azt hiszem, hogy ezt úgy fogalmaztam meg akkor is, hogy a bajnoki győzelem estéjén még játékosként feküdtem le, másnap viszont már edzőként ébredtem fel. Ezt tényleg így éreztem, és utána nagyon sokáig eszembe se jutott, hogy játszottam, arról nem is beszélve, hogy esetleg még játszanék.

Az az intelligencia, filozofikus gondolkodás és érzékenység, amely játékosként jellemzett, mennyire maradt meg edzőként? Át kellett alakulnod valamennyire, mondjuk keményebbnek kell lenned kifelé?
Szerintem nem vagyok más. Hiszek a változásban, de az alapvető személyiségváltozásokban nem annyira. Már csak azért sem, mert nem kellett, de nem is akartam nagyon megváltozni. Hiszen a hibáim ellenére is a legfontosabb a hitelesség. A hiteles utat, a magam útját járva kell megvizsgálni kritikusan a dolgaimat, mert akkor fogok tudni rajta változtatni, ha nem jó. Önmagamat kell adnom. Ha ez valamiért nem jó, akkor önmagamon kell változtatni, nem egy felvett szerepen, ez ilyen egyszerű.

Volt példa erre az önmagadon változtatásra?
Sok mindenben változtattam bő másfél év alatt, de talán az egyik legnagyobb különbség, amire szinte egy teljes szezon kellett, hogy rájöjjek, hogy nem az én akaratomat kell rá erőltetnem a gyerekekre, hanem úgy kell rájuk hatni, hogy nekik belső igényük legyen a fejlődésre és a változásra. Azt vettem észre egy idő után, hogy az egyik legnagyobb motivációja a gyerekeknek az volt, hogy megmutassák, meg tudnak felelni az én elvárásaimnak. De ez nem tart sokáig, csak egy ideig, egy olimpiai bajnoknál valószínűleg egy kicsit tovább. Ősztől mindenkit úgy kezdtem el kezelni, hogy találjuk meg, hogy mi az, amiért lejárnak edzeni, ami nekik igazán a céljuk, ami nekik igazából örömforrást nyújt nap, mint nap. És ebben tudok nekik segíteni a tudásommal, meg a példámmal. De ne csak azért jöjjenek le az uszodába, hogy egy olimpiai bajnok megdicsérje őket. Hanem azért, mert tudják, hogy mit akarnak, hogy hová akarnak eljutni, ha pedig még nem tudják, akkor foglalkozzunk vele, hátha tisztul a kép. Én pedig ezen az úton tudok segíteni, mert értek hozzá.

Milyen edzői filozófiával vágtál bele a munkába a srácokkal, és ez mennyit változott a bő másfél év alatt, amióta velük dolgozol a Fradiban úgy, hogy bizonyos autótáskás szülők az alapszakaszban egy sima meccsen is minősíthetetlen dolgokat kiabálnak be közben?
Alapvetően önmegvalósításból vágtam neki, azzal a remélt eredménnyel, hogy ez a gyerekeknek is, a Fradinak is, és a magyar vízilabdának is jó lesz. A szülői hatás óriási mindenkinél, vagy azért, mert van, vagy azért, mert nincs. Amikor dolgozik valaki egy gyerekkel, azzal is dolgozik, amit otthonról hoz. De ez teljesen természetes. A Fradiban lenni most nagyon jó, maximálisan jól működik a szakmai munka. Nagyon szerencsés az együttállás, ami az edzői és a technikai stábot jellemzi. Gondolok itt Madaras Norbira, Varga Zsoltra, nagyon örülök, hogy Sünivel, azaz Nyéki Balázzsal napi kapcsolatban vagyok. A többi kollégával is jól együttműködünk. Lehetne egy picit több vízfelületünk, mert rengeteg fiú, lány, utánpótlás és felnőtt csapat van, és az egy medence miatt néha kompromisszumokat kell kötni, de egyrészt rugalmasan kezeli a szakosztály a plusz pályaigényt, nem beszélve arról, hogy adott esetben pedig a szűkebb hely kreativitásra sarkall. Összességében az, hogy minden nap belépünk a népligeti bázisra, a Fradiba a felnyíló sorompó után, egy klubhoz tartozást, egy infrastruktúrán belüli létezést jelent. Azzal, hogy az összes többi Fradi-sportolóval lehet találkozni az étteremben, vagy a telepen belül akárhol, egy különleges állapot, ezt nagyon élvezem és szeretem.

Miben más egy mai 18-20 éves pólós, mint amilyenek ti voltatok Dumival ugyanilyen idősen/fiatalon?
Ez egy nagyon jó kérdés. Erről a témáról oszlopnyi magas könyveket írtak, nem véletlenül. Valamiben mindig is ugyanolyan lesz a fiatalság, amit nem a technika, nem a világ, és nem a külső tényezők határoznak meg. És van a másik rész, amit a külső világ határoz meg. Az első, ami állandó, az a kamaszkornál indul el: az identitáskeresés, egyénként az önérvényesülés, a hovatartozás a világban, amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit és miért csinálok, mit fogok csinálni, kivel akarom azt csinálni, hogy akarom leélni az életem? Ide tartozik a pályaválasztás, elköteleződés, rivalizálás és az is, hogy esetleg eltolódnak a hangsúlyok a sport irányába, vagy a sport irányából a tanulás felé – jobb esetben. Van egyfajta belső küzdelem, amit látok a srácokban, hogy iszonyatos munkát kell beletenni a sportba, amellett közeleg az érettségi, “most már csajom is van, és nem buliztam a többiekkel, egyébként meg a szüleimmel is jó lenne néha beszélgetni, ebédelni.” Tehát amikor 36 óra kellene egy napba, látom, hogy ez nagyon nehéz, és feszíti őket. Igaz, hogy vannak komoly értékek, amit a sport napi szinten meg tud adni. Például sikerélmény, önbecsülés, és főleg a hovatartozás érzése, ami nagyon fontos a napi szintű élmények megélésében. Szerintem ez így volt régebben is, ebben nem látok jelentős változást. Ami pedig a technikát és a külső körülményeket illeti, megváltozott a kommunikációnak a formája, a figyelem, a koncentrálni tudás képessége, egyszerűen több az inger, a választási lehetőség és a figyelmet terhelő információ mennyisége. Azt hiszem, hogy az egy dolog melletti kitartás képessége is csökken úgy általában véve.

Hároméves projektben gondolkodsz az FTC ifinél. Ahogy megvolt az íve a játékos-pályafutásodnak azzal, hogy fiatalon a Vasashoz kerülve még voltak nálad jobbak, majd csapatkapitány lehettél a bajnokcsapatban, légióskodtál, aztán a válogatott csékája is voltál, milyen összegzést tudsz most, közel a munka felénél tenni, és milyen tovább ívet képzelsz el?
Látom az ívet, de amíg a játékos-pályafutás szinte egy megszakítások nélküli vonal, az edzői egyáltalán nem biztos, hogy az. Igaz, elvileg több idő van a kiteljesedésre. Annyival jobban ki van téve a külső körülményeknek egy edző, mint egy játékos, nagyobb szempont a szerencse. Eleve 14-szer annyi játékos van egy csapatban, mint vezetőedző. Szeretnék OB I-es edző lenni, de ahhoz olyan lehetőségnek kellene jönnie, ahol rendesen lehet dolgozni, egy koncepció alapján. Nem is az a fontos, hogy honnan indulunk, hanem hogy hová lehet eljutni és milyen úton. Van egy olyan ambíció is bennem, hogy jó lenne összefogni egy egész szakosztályt, és felépíteni egy utánpótlásképzést. A szakdolgozatomat is ebből írom. De, alapvetően, ahogy korábban is mondtam, egy lépcsőt szeretnék lépni, és egy koncepciózus OB I-es csapatnál dolgozni.

Egyszer láttam a Komjádiban, ahogy idősebbik fiadnak magyarázod egy meccs után a kisebb, mozgatható eredményjelzőn, hogy melyik szám és pötty mit jelent. Majd idén januárban az Instagramra töltöttél fel egy olyan fotót, amelyen szintén Milán látható a Kiscelli Múzeum nagyszerű Molnár Vera-kiállításán a 96 évesen is aktív művész egyik legszebb alkotása előtt. Ez azt jelenti, hogy igyekszel őt abban is eligazítani, amit te szeretsz, vagy ő automatikusan érdeklődik az iránt, ami téged is foglalkoztat?
Hú, de sok minden jutott eszembe erről. Kezdjük onnan, hogy Milán nagyon érdeklődő, értelmes, okos fiú. Körülbelül négyéves kora óta tud olvasni. Az esti mese olvasása gyakran úgy néz ki, hogy egy oldalt ő olvas, egyet én. És tényleg minden érdekli. Így hát úgy gondoltam, hogy miért ne néznénk meg a Molnár Vera-kiállítást, mert azok a formák akkor éppen visszaköszöntek a rajzain. Tetszett neki, és nekem is jó élmény volt apaként ilyet megmutatni neki. De nincs olyan szándékom, hogy ilyen irányba tereljem, egyszerűen arról van szó, hogy az élet olyan sokszínű, és meg kell mutatni mindent, ami érdekes lehet a gyerekeknek. Az egy jó kérdés, hogy mi az, ami őt igazán érdekli, és mi az, amiről szeretnénk, hogy őt érdekelje?! Ez egy egész életre szóló dolog. Nagyon észnél kell lenni, mert elképesztően erősek a családi minták, amiket magunkban hordozunk egész életünk során. Legtöbbször tudattalanul közvetítünk elvárásokat a gyerekeink felé…

A teljes, igen tartalmas interjú: Hosszabbítás