A Fradi Párduca ma ünnepli születésnapját, Isten éltesse!

Pádár Ildikó 1970. április 19-én született Hevesen. Kömlőn nevelkedett, ahol előbb atletizált, majd Besenyei János invitálására kézilabdaedzésekre kezdett járni. Tehetsége már ekkor látszott, így 1984-ben az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium sporttagozatos osztályába került. Egy 1987-es Eger SE-Ferencváros ifjúsági mérkőzésen figyeltek fel rá a fővárosiak, néhány nappal később máris az ő játékosuk volt, és Budapestre költözött.

Az MTI-nek adott interjúban felidézte, hogy egy véletlen folytán lett belőle beálló, hiszen átlövőként szerepelt, de amikor az egri csapat beállója megsérült, edzője őt küldte a helyére. Bár eleinte szokatlan volt számára, később már jól érezte magát az új szerepkörben, ám az FTC utánpótlásában még mindkét poszton játszott. Az FTC felnőtt csapatában 14 éven át 636 mérkőzésen szerepelt és 1668 gólt szerzett. Hatszoros bajnok, hétszeres Magyar Kupa-győztes lett, a KEK-ben és a Bajnokok Ligájában pedig egy-egy ezüstérem volt a legjobb eredménye. A válogatottban 1990 és 2003 között 202 válogatott mérkőzésen 286-szor volt eredményes. Az olimpián 1996-ban Atlantában bronz-, 2000-ben Sydneyben ezüstérmes, az 1995-ös osztrák-magyar közös rendezésű világbajnokságon ugyancsak második helyezett volt a csapattal. A 2000-es romániai Európa-bajnokságon arany-, az 1998-as hollandiai kontinenstornán bronzérmet nyert.

Felnőtt pályafutása kezdetén a Ferencváros még nem számított élcsapatnak a bajnokságban, a válogatott pedig a C-világbajnokságon szerepelt, ennek ellenére nagy lépésnek és hatalmas lehetőségnek tartotta, hogy az FTC-be kerülhetett, majd Laurencz László behívta a keretbe. „A válogatottal egyre feljebb akartunk jutni, vissza az A-csoportba. A korosztály, a játékosok és a szakmai stáb is olyan volt, hogy látszott, mindez elérhető lesz” – emlékezett. Szavait igazolja, hogy a C-, majd a B-világbajnokság megnyerése után, 1995-ben a csapat az elitmezőnyben is a döntőig menetelt.

Pádár hozzátette, a Ferencvárosnál 1992-ben Németh András vezetőedző és néhány új játékos érkezésével indult el a sikerkorszak. „Látszott, hogy a munkánknak és a hozzáállásunknak lesz eredménye. Bár a Vasas SC hívott, ígéretet kaptunk a Fradinál, hogy szeretnének változtatni, jó csapatot összekovácsolni” – nyilatkozta. Mint mondta, nem volt nagy kérdés a maradása, hiszen az is számított, hogy nagyon jó közegben volt, jó játékosok, jó emberek vették körül, akik sokat segítettek neki. „Már ötödik éve voltam itt, és a környezet nagyon megfogott. Aki ide egyszer belép, az nehezen távozik” – vélekedett.

Pádár például egyáltalán nem távozott, hiszen 2003-as visszavonulása óta az utánpótlásban dolgozik. Ezzel nincs egyedül, korábbi csapattársai közül Kökény Beatrix, Fiedler Adrienn, Fiedler Erika, Tóth Beatrix és Szarka Éva is a szakosztálynál tevékenykedik.Visszaemlékezése szerint a rendkívül megterhelő beállóposzt ellenére fizikálisan jól bírta a magas szintű élsport megpróbáltatásait, mert bár porc- és ujjműtétje, orrtörése volt, pajzsmirigyproblémával is küszködött, de súlyos sérülés miatt soha nem kellett hosszabb időszakot kihagynia. „Nagyon jó edzők kezei között dolgozhattam, nagyon sokat lehetett tanulni tőlünk” – közölte.

Elsősorban Németh Andrásra, Laurencz Lászlóra és Mocsai Lajosra utalt, ennek ellenére játékos-karrierje vége felé még nem akart edző lenni. Szarka Éva mégis rábeszélte, hogy végezze el ő is a Testnevelési Főiskolát, a diploma megszerzése után pedig rögtön lehetőséget kapott az FTC-nél. „Nem volt bennem ilyen szándék, ugyanis nem voltam vezéregyéniség, irányító típus, de gondoltam, belevágok én is, veszítenivalóm nincsen. Az első egy-két év nehéz volt, de aztán belelendültem” – mesélte. Később Szarka Évával együtt irányították a serdülőválogatottat, illetve 2004-ben a felnőtt válogatott másodedzőjeként is dolgozott Kiss Szilárd szövetségi kapitány mellett, de végül maradt az utánpótlásban. „Itt találtam meg a helyemet, nagyon jól érzem magamat a gyerekek között. Előbb-utóbb mindenki ráérez, milyen csapat illik hozzá leginkább. Engem nem foglalkoztat, hogy feljebb lépjek, és felnőttekkel vagy juniorokkal dolgozzak” – magyarázta.

Jelenleg az FTC U15-ös csapatát irányítja, de a koronavírus-járvány miatt hetek óta csak a világhálón tartja a kapcsolatot tanítványaival. „Úgy küldtük el őket, hogy maradjanak mozgásban, és végezzék azokat az erőfejlesztő feladatokat, amiket a körülmények engednek. Amikor már látszott, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz, edzésterveket is írtunk, ők pedig képeken, videókon küldik, ahogyan elvégzik a gyakorlatokat” – mondta. Hozzátette, igyekszik tartani a lelket fiatal játékosaiban, hiszen a megszokott csapat és környezet nélkül egyre nehezebb fenntartani a motivációjukat.

A Magyar Fair Play Bizottság 2004-ben kiemelkedő eredményei és példaértékű sportemberi magatartása miatt életműdíjat adományozott neki. Pádár a fővárosban várja a járványhelyzet elmúlását. A kerek évfordulót is Budapesten, szűk körben ünnepelték volna, de erre jelenleg nem kerülhet sor, abban viszont reménykedik, hogy a Tiszára tervezett nagyobb szabású nyári összejövetel nem marad el.

– A Vasas egyszer megpróbált elcsábítani, de én soha nem hagytam el a Fradit. Rengeteg mindent köszönhetek a csapattársaimnak, akik nekem, fiatal vidéki lánynak rengeteget segítettek a beilleszkedésben. Nemcsak a pályán, azon kívül is jó csapatot alkottunk. Talán a negyvenedik születésnapom volt ilyen különleges, mint az idei. Akkor sem számítottam arra, ami később bekövetkezett. A párom elhívott vacsorázni, nem volt túl sok kedvem kimozdulni, de végül igent mondtam, mert ő nagyon erősködött. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam harminc-negyven meglepetésvendéget. Azon a nyáron elmentünk a fradista csajokkal Kömlőre, ahol felnőttem, és ott szépen megünnepeltük a jeles napot. Idén mondták a barátnőim, hogy a koronavírus sem lehet akadály, ők majd kitalálnak valami meglepetést. A ház előtt összegyűltek, és elénekelték nekem a Boldog születésnapot című dalt. Bennük sosem csalódok.

– Szívből kívánunk nagyon boldog születésnapot. Hogyan telik majd ez a szép nap?
– Nagyon köszönöm! Ez mindig változó, főleg attól függ, hogy milyen időszakban vagyunk, illetve hogy kerek évfordulót ünneplünk-e. Ugye az április mindig az edzések és bajnoki mérkőzések sorozatából áll, de azért a családommal és a baráti körömmel is rendre megünneplem a születésnapomat. A kerekebb ünnepeket azért nagyobb létszámmal és nagyobb bulival ünneplem meg.

– A mostani sajnálatos helyzetben mennyiben lesz más ez a születésnap, főleg, hogy kerek évfordulót ünnepelsz?
– Amikor megtudtam, hogy milyen intézkedések lesznek a járvány miatt elszomorodtam, mert látható volt, hogy nem csak egy-két hétig tart, hanem akár hónapokig is. Anyukám volt nagyon aranyos, mert kérdezte, hogy köszönt így fel engem. Mondtam neki, hogy legyünk egészségesek, aztán majd megtartjuk. Sajnos ez egy ilyen dolog, belekerültünk a közepébe és nincs mit tenni, át kell vészelni és akkor utána jöhet a nagy buli. A mostani alkalomra, még áprilisra terveztem egy szűkebb, családiasabb összejövetelt Budapesten, de beszéltem a barátokkal is, mert ugye egy tiszai buli szervezése szempontjából nem mindegy, hogy kinek mikor lehet jó. Sajnos végül el sem kezdtem szervezni, mert jött a járvány.

– Akad olyan emlékezetes születésnapod, amelyre nagyon szívesen gondolsz vissza?
– A 40. szülinapom nagyon emlékezetes volt. Kömlő, ahol felnőttem, nagyon közel helyezkedik el a Tiszához és úgy gondoltam, hogy azt a jeles napot ott szeretném nagyon megünnepelni. Júniusban lejöttünk egy hosszúhétvégére a „kis brigádommal”, Kökény Beával, a Fiedler testvérekkel, Tóth Beával, Szarka Évával és a többiekkel. Nagyon-nagyon jól sikerült, úgy, hogy még öt éven keresztül visszajártunk a Tiszára.

– Hogyan telnek a napjaid edzések és mérkőzések nélkül? Hogyan sikerül a kis csapatoddal tartani a kapcsolatot?
– A gyerekeknek mindig feltöltjük egy közös Viber-csoportba az otthon elvégzendő gyakorlatokat. Így tartom velük a kapcsolatot, de már nagyon hiányoznak, de így vannak ezzel ők is. Hiányzik a labda, a fradis közeg, szóval nehezen viselik. Nekem annyiból könnyebb a helyzetem, hogy februárban felújítottam a lakásomat és még van bőven mit csinálni. Eltelnek a napjaim a dobozolással, a pakolással, a takarítással. Néha azért magamnak is tartok egy kis edzés, lejárok kondizni, futni.

– Mennyire nehéz feldolgozni neked és nekik, hogy a nagy rangadók helyett most a négy fal között kell lenni?
– Nagyon nehéz, mert minden korosztályunk nagyon jó bajnokságban játszik és ilyenkor tavasszal fokozódnak az izgalmak. Április arról szólt volna, hogy sorra jönnek a nagyobb mérkőzések, a rangadók, majd nagy csaták zajlottak volna a helyezésekért az országos döntőkben. A lányok ilyenkor annak ellenére, hogy érezni rajtuk a szezon fáradtságait, nagyon be vannak zsongva, mert lassan vége az idénynek. Nehéz és nem könnyű őket motiválni, hogy csinálják egyedül vagy a testvérrel, mert ők csapatjátékosok. Kiskoruk óta együtt, csapatként, a Fradi csarnokában küzdenek a sikerekért. Ahogy nekem, úgy nekik is ez és a Fradi az életük, szóval most nehéz a helyzet.

– Gondolom azért így is megtalálják a módját, hogy szeretett edzőjüket felköszöntsék.
– Amikor együtt vagyunk, akkor a születésnapomat mindig megünneplik, én is viszek ilyenkor süteményt. Azért szép szám ez az ötvenes és biztos vagyok benne, hogy nemcsak telefonon, de majd a közösségi médiában is sokan köszöntenek fel. Nagyon örülök minden kedves köszöntésnek és annak is, hogy még mindig ilyen sok embernek az eszébe jutok.

– Ha azt mondom, ötven…
– Akkor fura belegondolni, hogy így lepergett fél évszázad. Igazából nem azt sok kimondani, hogy ötven, hanem hogy ez a harmincharmadik évem a Fradiban, tizenhét éve edzősködöm, huszonöt éve nyertük meg százszázalékosan a bajnokságot, húsz éve játszottunk a sydney-i olimpián és győztünk az Európa-bajnokságon. Tulajdonképpen az a sok, amennyi minden történt.

– Az a jó, ha van mire emlékezni, nem?
– Pontosan, és ha nem is olyan, mintha tegnap lett volna, azért közelinek tűnik. Amikor összeülünk a társakkal, és valami hiányzik, a másik hozzátesz, és rögtön összeáll a kép. Tartalmas élet, amelynek minden percét élveztem, akár az általános iskolában, akár Egerben, aztán persze a Ferencvárosban. Mindig jól éreztem magamat.

– Mindig?
– Persze, akadtak hullámvölgyek, nehezebb időszakok, ezt-azt csinálhattam volna másként, de sokkal-sokkal több volt benne a jó, mint a rossz.

– Ha nem lenne koronavírus-járvány, miként telne a születésnapja?
– A névnapokat és születésnapokat mindig megtartjuk a Fradiban szűkebb társasággal, a kerek évfordulókat családdal, barátokkal. Furcsa lesz, hogy ez most elmarad, de a csajok biztattak, nyugi-nyugi, felhívunk, felugrunk egy percre, hogy legalább lássuk egymást, aztán ha mindenki egészségben átvészelte, akkor megünnepeljük – ha októberben, októberben.

– Említette a harminchárom évet: gondolta volna, hogy egy életre a Fradiban köt ki, amikor belépett a híres faházba?
– Abszolút nem. Arra sem, hogy edzősködni fogok, sőt azt sem terveztem, hogy a klub játékosa leszek. Az élet hozta elém a lehetőséget, és Budapestre felkerülve egyszerűen csak meg akartam ragadni az esélyt. Nagyszerű társak közé kerültem, teljesen magába szippantott a közeg, ráadásul több korábbi társam is utánpótlásedző a klubnál, azaz hasonlóan gondolkodtunk.

– Munkaadó egyáltalán az FTC?
– Sokkal inkább család. Aki belép a kapun, azt magával ragadja a hangulat, egy-két mérkőzés után átérzi, mit is jelent itt játszani. Az egri csapaton kívül nem kézilabdáztam máshol, így nem tudom, hol milyen a légkör, ám beszélgetések alapján azt gondolom, az itteni tényleg egyedi. Nem nevezném munkának az edzősködést, de hobbinak se: valahol a kettő között.

– A játékot vagy ezt élvezi inkább?
– Nehéz különbséget tenni, mert megvan a varázsa mindkettőnek, ráadásul nagyon más világ a kettő. Különleges feladat gyerekekkel foglalkozni, segíteni nekik abban, hogy akár a nyomdokainkba lépjenek…

– Bár volt Németh András segítője az FTC-ben, és rövid ideig dolgozott a felnőttválogatott másodedzőjeként, maradt az utánpótlásban. Miért nem foglalkozott huzamosabban felnőttekkel?
– Ezt sokan kérdezték már, és mindig az a válaszom, hogy itt találtam meg a helyemet, siker látni, mi mindenben tudnak fejlődni a gyerekek egy-két vagy három-négy év alatt. Imádok edzéseket tartani, és ott lenni, ahol mi is játszottunk. Emlékszem, anno talán háromszázan fértek be a mérkőzéseinkre, egy tűt sem lehetett volna leejteni, még az ablakokon is kukucskáltak be. Nem is szerették az ellenfelek ezt a pályát, varázsa volt, ilyen helyen senki sem játszott. Amikor manapság belépek, minden visszajön, ahogyan játszottam vagy szenvedtünk az edzéseken, és Németh András a hátunk mögött állt a stopperórával.

– Feltételezem, ő nem sütött süteményt, mint ön szokott a gyerekeknek.
– Úgy kezdődött, hogy a hosszú utakra mindig szerettem vinni magammal valami harapnivalót, aztán a lányok kérdezték, kaphatnak-e belőle. Édesszájúak, pillanatok alatt eltűnt minden. Végül már egy-egy tepsi süteménnyel készültem, ám mondtam, valamit valamiért, akkor kapjátok meg, ha úgy játszotok. Persze mindig üresen hozom haza a dobozt, amikor meg véletlenül elfelejtek készíteni, hiányolják.

– Látja rajtuk azt a küzdőszellemet, amely régen önt jellemezte?
– Le a kalappal előttük, mert az iskolában is helyt kell állniuk, ugyanakkor picit néha azt várnám el, hogy több motivációjuk legyen, jobban hajtsák magukat. A mi időnkben… Jaj, milyen kifejezés ez!

– Hiába, ilyen kerek évfordulón.
– Szóval, akkor persze kevesebb dolog vonta el a figyelmet, most viszont néha azt érzem, könnyebb feladni és váltani. Nem mindig van meg bennük az akarat, hogy igenis megmutatom, és akkor elérhetem a céljaimat.

– Önt ez vitte előre?
– A kömlői általános iskolában vagy az egri gimnáziumban még meg sem fordult a fejemben, hogy a Ferencvárosban játszom majd, a válogatott is nagyon messzinek tűnt. Aztán Budapestre költöztem, amely önmagában nagy váltás volt, plusz remek játékosok közé kerültem. Az első év nagyon nehéz volt, de rengeteget segítettek a társak.

– Megérte?
– Nem csak az ötvenhez közeledve gondolkodtam el azon, milyen szerencsém volt, milyen lehetőséget kaptam. Nemrég felújítottam a lakást, a kezembe került néhány album. Átlapozgattam a fényképeket, és azon gondolkodtam, mi mindent elértünk, micsoda élményeket adott a kézilabda. Ráadásul a fotók mellett VHS-kazettákat is találtam. Féltem, már nem is működik a lejátszó, de szerencsére vissza tudtam nézni a meccseket – így, a járvány idején sajnos van idő rá… Eszembe jutnak a mérkőzések, gólok, öröm, bánat, a bulik, a közös nyaralások, a kerti partik Németh Andrásnál.

– Mennyit változott a kézilabda?
– Sokkal gyorsabb lett, míg mi akár az első pillanattól az utolsóig tudtunk játszani, ma már nagyon nehéz bírni tempóval, biztosan ránk férne öt-tíz perc pihenő. A taktika is változott, akkor még meg kellett várni, hogy a középkezdés után mindenki visszaérjen a saját térfelére, most meg azonnal elvégezhető.

– El tudná képzelni magát a pályán?
– Az edzések biztosan nehezemre esnének (nevet). Amikor abbahagytam, frissiben még nagyon a pályára akartam rohanni, de aztán ez lassan elmúlt. Az edzéseken néha megmutatok a gyerekeknek egy-egy mozdulatot, és kérik, fejezzem be lövéssel. Olykor mellé megy, ám többnyire sikerül betalálni.

– Lesz mostanság olyan sikeres generáció, mint az önök olimpián, világbajnokságon érmes, Európa-bajnokságon győztes csapata volt?
– Nagyon bízom a legutóbb évek korosztályos világversenyein győztes lányokban, mert megvan bennük lehetőség. Rég szerepeltünk olimpián, jó volna eljutni a játékokra, és úgy teljesíteni világ- vagy Európa-bajnokságon, ahogyan nekünk sikerült. Remélem, nem kell rá sokat várni.

Fradi.hu, Magyar Nemzet, MTI, NSO