Kardos Ernő, akinek a neve hallatán először sokaknak csak a 2001-es bajnokcsapat, valamint egy szörnyű sérülés ugrik be. Pedig sokkal többet rejt a története. Egy igazi sportvárosban, Pécsett született, együtt nőtt fel és kezdett szaltózni Gera Zolival, akit a papája az ablakon is kilógatott volna. Óriási izgalommal a szívében, sírva indult el a Fradiba, de egy pillanat alatt megszerette a klubot. 2000 novemberében nemcsak hogy horrorsérülést szenvedett, de az édesapját is elvesztette. A Fradiban pedig hirtelen azok közé került, akiket nem sokkal korábban még kis híján pénztárgépszalaggal dobált.

– Milyen volt a gyerekkorod az akkor igazi sportvárosnak számító Pécsett?
– A jó értelemben véve kiráz a hideg, ha rágondolok. Pécs rengeteg válogatott játékost adott. Édesapám mellett például Katzirz Bélát, Róth Antalt, Mészáros Ferencet, majd Fehér Csabit, Bodor Boldizsárt. A futball mellett a pécsi kosaras lányoknak is fiatalkoromban volt az aranykorszaka. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam a helyi szurkolókkal, mert tinédzserként Gera Zolival ott tomboltunk a B-középben, a góloknál másztunk fel a kerítésre. Gyerekként volt, hogy a sportiskolából is ellógtam az utolsó óráról, hogy átérjek a pécsi stadionba, sőt, amikor a Manchester United ellen játszott a csapat, el is maradtak az órák. Óriási élmény lehetett akkor itt futballistának lenni, 10-15 ezren jártak a meccsekre. Vissza is sírom azt az időszakot. Egyszerűen magunkba szívtuk a miliőt.

– Hogy történt a Fradi megkeresése?
– Nem is akartuk elhinni, amikor megtörtént. Egy akkori pécsi bevásárlóközpontban tartottak egy rendezvényt, ott tárgyaltunk először a klubbal. Figyeltek már minket Pécsen és az olimpiai válogatottban is. Igaz, az az 1999/2000-es tavaszom pont nem sikerült olyan emlékezetesre, az utolsó meccseken sokszor csak csereként játszattak minket, vagy lecseréltek, a vezetők ugyanis nehezteltek ránk, amiért lejáró szerződésűként igazoltunk a Fradihoz.

– Mennyire izgultál, amikor a bajnokság végeztével elindulhattál Budapestre?
– Nagyon. Mivel nem volt még autóm, így a nagybátyám vitt ki a vasútállomásra, felszálltam az Intercityre, és ahogy elindult, elbőgtem magam. Nem tudtam még, milyen helyre megyek, és hogyan boldogulok a nagyvárosban. Emlékszem, június 12-én, hétfőn mentünk a régi stadionba, az első edzésre. Ahogy beléptem, azt mondtam, Jóisten, én gyerekként az ilyen pillanatokról álmodtam.

– Nagyon jó játékosok és erős karakterek voltak abban a csapatban. Könnyen lehetett beilleszkedni?
– Ott ült a Szűcs Misi, Lipcsei Peti, Józsa Miki kapusedző, vagy Keller Józsi, akit én 16 évesen, a pécsi B-középből majdhogynem pénztárgépszalaggal dobáltam (nevet). Ezek után képzelheted, hogy hihetetlen élmény volt belépni oda. De minden félelmem elmúlt öt perc után. Lipcsei Gabi – akkor még szertárosként – a hónunk alá nyúlt, vitt az öltözőbe, adott nekünk szerelést. Amikor mentünk az első edzésre, az idősebbek is mind mondták, hogy jó játékosok vagyunk, ezért csináljuk csak, amit tudunk. Emlékszem, nem sokkal később szegény Nagy Norbi, akinek egyébként a posztján játszottam, azt mondta nekem: focizzak nyugodtan, jobb vagyok, mint ő, úgyhogy előbb-utóbb kiszorítom. Minden kulacsot én akartam vinni, minden labdát én akartam felfújni, hogy megfeleljek, mert így nőttem fel. Őszinte leszek, sosem voltam fradista, én Pécs-drukker voltam, a szívem egyik fele piros, a másik meg fekete. De a ferencvárosi korszakomat sosem törölném ki. A karrierem későbbi részén, sőt, most edzőként is mindig, mindenki azt emlegeti, hogy a Ferencvárosban játszottam, ami nekem óriási segítség. Így a Fradi is bekerült a szívembe, Fradi-drukker lettem, az ősszel a lányomat is kivittem az Európa Liga-meccsekre.

– Hogy ismerkedtetek meg Gera Zolival?
– Zoli anyukája a 8. emelet 29-ben, az én mamám pedig a 8. emelet 31-ben lakott, úgyhogy öt méterre lakott egymástól a két család. Zoli nagyon rossz gyerek volt, a papám sokszor mondta, hogy kilógatja az ablakon, olyan rossz. Garami Józsi bácsi el is küldte Harkányba a csapatból a linksége miatt. De végig egy társaságba jártunk, a játszótéren együtt szaltóztunk, majd az iskolacsapatban, az ifiben és a nagycsapatban is együtt játszottunk, és közösen mentünk fel a Fradihoz is.

– Visszatérve a 2000-es Fradira, hogyan tudtátok felborítani a papírformát, és megnyerni a bajnokságot?
– A sikerben nagy szerepet tulajdonítok a fiatalok és idősek jó arányának. A rutinosabbak már kész játékosok, komoly, válogatott labdarúgók voltak, mint Lipcsei, Dragóner, Keller, Szűcs Lajos, Hrutka. A fiatalok pedig, mint Gyepes, Gera vagy én az utánpótlás-válogatottakban játszhattunk. És muszáj megemlíteni Csank Jánost, aki életem egyik legjobb edzője, emberileg és szakmailag is elmondhatom ezt. Olyan edzésen, amit ő vezényelt, addig és azóta se vettem részt. Jól összerakták azt az együttest szakmailag és emberileg is, fizikálisan pedig nagyon kiemelkedtünk a mezőnyből. Igaz, életemben nem is dolgoztam annyit, mint Csanknál.

– Gondolom neked is van róla valamilyen klasszikus sztorid.
– Akkor újdonság volt, hogy melegítő alsó- és felsőben edzettünk – nyáron is. Amikor mentünk a gödi, nyári edzőtáborba a Crnomarkovic mondta nekem, hogy majd játszunk szerb-magyar meccseket a FIFA-játékban a csendes pihenők alatt. Elkezdődött az első edzés, Lipcsei Gabinak 10 percenként kellett töltögetnie a kulacsokat. A pályán rettenetesen meleg, 40 fok, mi meg teljes melegítő felszerelésben medicinlabdákat dobáltunk. A tréning után Gerzson ki is terült a fűbe, én, aki szintén rengeteget tudtam futni a Balog Zolival kis híján négykézláb másztunk fel a buszra, és slagoztuk magunkat, ahogy tudtuk. Az egész edzőtáborban csak edzettünk, ettünk és aludtunk. Azt hittem, nem élem túl azt a 10 napot. Jani bá’ olyan felkészülést csinált nekünk, hogy abból nem jöhettünk ki rosszul. Mondanom sem kell, talán egyszer kapcsoltuk be a FIFÁ-t.

– A profi futball után hogy sikerült áttérni a civil életre? Mivel foglalkozol most?
– 33 évesen elkezdtem építeni, hogy a futballban maradhassak. Elvégeztem a B-licencet, így Dombóvár után Pécsváradon, majd most újra Dombóváron dolgozom edzőként a megye I-ben, sőt, idén tavasszal játékosedzőként, ezen a szinten azért még a pályán is tudok segíteni. Dolgozom egy helyi reklámcégnél is, több NB I-es csapatnak is mi csináljuk például a műsorfüzetét, ebben nekem is szerepem volt. Somogy megyében pedig játékvezető is lettem, mert többen is ajánlották, hogy próbáljam ki a bíráskodást. Levizsgáztam, előbb az utánpótlásban kezdtem el fújni, majd már komolyabb meccseket is rám bíztak, és mivel jó visszajelzéseket kaptam, a játékosok elfogadtak, így ott is megragadtam. Több lábon állok tehát.

– Sok Fradi-szurkoló is rég hallott felőled. Üzennél nekik valamit?
– Tartsák meg azt a jó szokásukat, ahogyan a csapatot biztatják, és ami az embert libabőrössé teszi. Ha szurkolásról, koreográfiáról van szó, akkor a Fradi-szurkolókról beszél egész Európa, ahol ez az egyik legjobb szurkolótábor. Maradjon meg az az egység és erő, ami a Fradi-családot jellemzi. És minket, régieket se felejtsenek. Ha megyünk a meccsekre, akkor veregessék meg a vállunkat. Persze a fiatalabb generáció már nem ismer meg, de amikor az EL-meccseken voltunk, és elsétáltunk a főbejáratnál, a söröző mellett egy-ketten odajöttek, megöleltek. Ezek jólesnek az embernek. Maradjanak örökre ilyen elvakult fradisták, mert tudom, hogy ez a pályára is átjön.

A teljes, igen tartalmas és sok érdekességet tartalmazó interjú: Fradi.hu