Kinemugrál barátunk immár szokásos hangulatos beszámolóját olvashatjátok, amiben kiderül az is, hogy miben nem ért egyet a kommentelők jelentős részével.

Mivel a vészesen közelgő iskola és a jövőre esedékes érettségi azt jelenti, hogy lassan illene nekiállni tanulgatnom, a szobámat pedig sajnos már megannyiszor kitakarítottam, összes könyvemet kiolvastam, a lemezeimet meg mind sistergősre hallgattam, kénytelen voltam élni a lehetőséggel, és 3 barátommal nekiindulni a háromnapos litván túrának.

Szerda kora reggel, sajtos rúddal és alján lyukas hotdoggal bőségesen megrakva vágtunk neki a majd’ 1100 kilométeres útnak, aminek első estéjét végül a litván határhoz igen közel, egy otthonos hotelban töltöttük el. Az odáig vezető út gyakorlatilag eseménymentes volt, de a szálláson már annál jobban szórakoztunk – megérkezésünk után nem sokkal a Fradi-csürhe azonnal nekiállt megrontani a kikapcsolódni vágyó vendégeket, így az este folyamán végül nem csak a tulajdonos és a neje, de ártatlan családapák is kénytelenek voltak belekóstolni a méltán híres “ungarise birnesnapsz” gazdag ízvilágába. Kedvünkön csak dobott az otthonról hozott halomnyi kolbász, szalonna és kovászos uborka, így igen elégedetten bújhattunk ágyba, csak azért, hogy aztán hajnalban favágók vessenek véget édes álmainknak. Semmi gond, irány reggelizni, megdögönyözni a ház macskáját, körbenézni a hátsó kertbe benyúló nemzeti parkban, és már indulhatunk is tovább Marijampolėbe.

Marijampolė még Litvániában sem számít nagyvárosnak, és az ott eltöltött kb. 6 órám alapján azt is bizton állíthatom, hogy állítólagos beceneve, “Litvánia Miamije”, egyáltalán nem illik rá. Mivel jó hét órával a meccs kezdése előtt értünk a városba, és valahogy el kellett ütnünk az időt, elkocsikáztunk a tárva-nyitva álló stadionhoz, körülnéztünk a gyep környékén, feltérképeztük a vendégszektort, aztán tettünk egy kört a centrumban (iparváros – gyorsan lerendeztük), és beültünk a legelső gíroszosba. Épp arról volt szó, hogy honnan szerzünk Sūduva-sálat, mert ajándékboltot sem a klubházban, sem a belvárosban nem találtunk, amikor a semmiből előbukkant az asztalunknál a shop tulaja, akinek valahogy sikerült megtalálnia azt a 4 embert a 40.000-es városban, aki Sūduva-ajándéktárgyat szeretett volna vásárolni. Az öreg állította, hogy a meccs 0:0 lesz, a végeredmény ismeretében pedig csak remélem, szerencséje volt – az visszavágóra amúgy 1:1-et tippelt, szóval legalább tudni fogjuk, kit kell hibáztatni, ha neadjisten tényleg úgy alakul az a meccs.

Marijampolė igazán csak ennyit tartogatott a számunkra, és miután utastársaim minden eurójukat elköltötték litván zoknikra meg miegyebekre a közeli bevásárlóközpontban, szépen beálltunk a vendégparkolóba, hogy ott üssük el valahogy a hátralévő időt. Labdát elfelejtettünk vinni, szóval a fedett edzőpálya ezúttal üresen maradt, de cserébe találtunk a stadion mögött egy pofás kis tavacskát. Ebben – bevallom, akaratlanul – meg is mártóztunk, de a beengedésre szerencsére már egy zokni sem maradt nedvesen.

A stadion amúgy rendben van, ha csak a szurkolóknak fenntartott részeket nézzük, semmi különös. A tévéből nem látszódik, de van egy nagyobb főlelátó, ami az összes bajnokira elegendő, sőt, sok is; van egy kisebb tribün az egyik kapu mögött, és volt a miénk – kemény négy sornyi törékeny, rózsaszín műanyagszék. Alatta egy mobil budikomplexum mellett egy sátorbüfé foglalt helyet limitált tartalékokkal és kínálattal. Meccskezdésre az összes nyitott szektor szépen megtelt hazai oldalon, a vendégszektor mellé pedig kirendeltek jó pár tucat fiatal katonát, akiket a tévéből is remekül látni lehetett. A Sūduva nemzetközi porondon rendszeresen bemutatott játékát ismerve feltételezem, a fiataloknak büntetésből kellett jelen lenniük, mindenesetre szórakoztató látvány volt, amikor – vélhetően parancsra – mindannyian beszálltak a hazai szurkolók izlandi tapsikolósdijába.

Azt pedig nyilván mondani sem kell, hogy a hazaiakat sikeresen leszurkolta az a 100-150 fradista, aki bevállalta a háromnapos túrát. Mindannyiuknak ismét tisztelet! Három nemzetközi párharcon, három nem rövid túrán vagyunk túl, és ehhez képest így is akadt nem kevés olyan fanatikus, aki pénzt és időt nem sajnálva úgy döntött, hogy munkanapon kiutazik Litvániába és a helyszínen támogatja a csapatot. Ez szerintem igen nagy szó és igen tiszteletre méltó is.

A csapat játéka természetesen nem felelt meg minden elvárásnak a szektorunkban, sőt, sokak talán unalmasnak is találhatták a meccset fotelből nézve. Én személy szerint egy percig nem voltam nyugton, 93 pernyi tömény idegeskedésen mentem ismét keresztül, és a pulzusom annyiszor szökkent szokatlan magasságokba, ahányszor csak átlépték a litvánok a félpályát. De pont ez az, amiért csak helyszínről szeretek meccset nézni, és pont ez az, amiért a meccsek igen nagy részére utólag nem is nagyon emlékszem. Ezzel együtt teljesen másképpen értékelem a látottakat, mint a szurkolók többsége.
Én ugyanis egyáltalán nem vagyok elégedetlen azzal, amit láttam. A 0:0-át, mint eredményt, nem tartom egyáltalán rossznak, és véleményem szerint a játékunk sem volt elkeserítő. Úgy vagyok ezzel, hogy ez a csapat már sokadik éve egy egész nyarat csak azzal tölt el (nyilván ez alól a miniállamok csapatai elleni mérkőzéseik kivételek), hogy szépen beállnak a kapujuk elé, aztán ha úgy adódik, kontrákból próbálkoznak. Természetes hát, hogy igen magas szinten űzik eme nézhetetlen kis játékukat, és bár tudom, minden meccs más, szerintem azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mennyi velünk egy szinten lévő, nálunk erősebb csapat szenvedett már meg ebben a stadionban az elmúlt években.

Aztán ott van a rossz talaj is, és azok után, hogy testközelből nézhettem végig, hogyan viselkedik egy-egy erősebben megküldött passz közben a labda a göröngyök között, csak megértő tudok lenni.

Persze megértem azokat is, akik elégedetlenek. Hiányoltam én is a kimagasló egyéni teljesítményeket, a jó cseleket, és azzal sem lehet vitatkozni, aki Bolitól vagy Skvarkától meccs előtt jóval többet várt. Ebben a meccsben benne volt legalább egy Fradi-gól, és biztosan én is nyugodtabb lennék jövő csütörtökön, ha meglenne az az idegenbeli találat, de nem vezettek ellenünk veszélyes kontrákat és megúsztuk az összes pontrúgást is, szóval panaszkodni sem fogok. Az idegenbeli meccseinket például véve egészen biztos vagyok benne, hogy otthon, 20 ezer szurkoló előtt, egyenes talajon ennél jóval jobb játékot mutatunk majd, és ha még gólt is kapunk, akkor is bejutunk a csoportkörbe.

És akkor talán lesz még szerencsém idén beszámolót írni.