Clubunk olimpiai bajnokával beszélgettek pályafutásáról és civil életéről.

– Szinte példátlanul fiatalon, húszévesen bekerült a szöuli csapatba, úgy tűnt, tizenöt évre megoldódtak a válogatott kapusgondjai, aztán négy évre rá mégis lemaradt a barcelonai gépről. Rosszul élte meg?
– Rosszul, de nem volt tragédia. Akkoriban Nemes Gáborral és Kuna Péterrel hárman hasonló képességű kapusok voltunk, hosszú éveken keresztül közülünk került ki az olimpiára utazó két szerencsés, és akkor még nem beszéltem szegény Ambrus Tamásról. Nem volt ebből semmiféle probléma, főleg hogy Longa (Nemes) három évvel járt előttem, Kuna pedig kettővel. Ők már akkor stabil OBI-es kapusok voltak, amikor én még csak szélhámos voltam.

– Micsoda?!
– Szélhámosnak hívták régen azt a csikót, amelyiket csak úgy bekötötték az anyja mellé a kocsi elé, de igazából nem húzott. Ez a szó eredeti jelentése.

– Ön volt az összekötő kapocs Kiss Gergőék, a ’77-esek generációja és a nyolcvanas évek – ne szépítsük – eredménytelen társasága között. Pedig ott is voltak óriási klasszisok: Petőváry, Gyöngyösi, Tóth László, Tóth Frank, Vincze Balázs.
– Egyedül maradtam abból a korosztályból Sydney-re. Hogy ők – illetve mi, mert én is részese voltam azoknak a kudarcoknak – miért nem értek a csúcsra, arra megvan a kézenfekvő válaszom, de azt megtartom magamnak. Azt viszont megmondhatom, hogy Sydney-ben miért győztünk. Először is remek elegyet alkottak az 1975–77-es születésű srácok – Kásás, Molnár, Fodor, Biros, Vári, Szécsi, Kiss Gergő, Steinmetz Barna, Székely Csucsu –, a ’72-esek – Benedek, Varga Zsolt, Märcz Tomi – meg én, a veterán, az utolsó mohikán. Másfelől pedig ott volt Dénes, a mágus.

– Szécsi Zoli már sokszor elmondta a jugoszlávok elleni 8-7-es elődöntő történetét. Most halljuk az ön előadásában is!
– Mennek a szerbek az elődöntőben, mint az állat, mi sem játszottunk rosszul, de hátul valami hiányzott, átlőttek bennünket. Én nem védtem rosszul, de igazán jól sem. És akkor Dénes a harmadik negyedben húzott egy meglepőt, becserélte a 23 éves Szecskát (Szécsit) helyettem, és ettől valahogy minden megfordult. Szecska „integetős”, beszólogatós védési stílusától megzavarodtak a szerbek, és attól kezdve nem tudtak gólt dobni, mi meg 8-7-re győztünk, és benn voltunk az olimpiai döntőben. Egy kapuscsere nagyon jól tud elsülni, és most Dénes nagyon ráérzett. Illetve nem csak most. Szinte mindig.

– Hogy érzi, mikor volt a csúcson? Mármint kapusként.
– Ezekben az években, 1997-től ­2000-ig. Mármint a válogatottban. A klubban – húsz évig a Vasas, aztán Mladost, a Fradi – hosszabb ideig, mondjuk, 1990-től 2002-ig, 2003-ig. 2003-ban még KEK-et nyertünk a Vasassal, és akkor még mindig nagyon jól védtem. De azt is meg kell mondanom, hogy mindig nagyon jó csapatban védtem, ami nem azt jelenti, hogy könnyű dolgom volt, de azért nem ártott.

– Melyik volt a szíve csapata?
– Erre megint nem válaszolok, mert erre nincs jó válasz. 1989-ben a Vasassal lettem bajnok, 2000-ben pedig a Fradival. Egy-egy. Ha viszont azt kérdezi, hol húztam le a legtöbb évet, a Vasasban. Érdekes, inkább a Magyar Kupákat és a KEK-trófeákat gyűjtögettem, előbbiből ötöt, utóbbiból hármat. Bajnokságot meg csak kettőt nyertem, viszont van tíz ezüstérmem. Illetve tizenegy, mert a Mladosttal is második voltam Horvátországban. A szolnoki hat évet is meg kell említenem, igaz, immár edzőként, Cseh Sanyi segítőjeként Bajnokok Ligája-győzelemben és három bajnoki címben volt részem.

– Nem volt nehéz átállni a civil életre? Sok élsportoló alól ilyenkor kicsúszik a talaj.
– Nem, mert én készültem, volt egy tervem. Alapvetően nem volt nehéz. Petőváry Zsolttal 2005-ben megalapítottuk a Kópét Leányfalun, ezt a pólósulit, utánpótlás-nevelő műhelyt. Fél év alatt összeállt egy nagyon harmonikus egésszé. Annyira átütő volt, annyira a magunkénak éreztük, hogy keresztül tudtuk vinni az önkormányzaton, és a mai napig működik. Olyan helyszínen – a leányfalui strandon –, ahol eddig nem is volt versenysport! Valahogyan ez is olyan szerencsés együttállás volt, mint a mi sydney-i aranyérmünk. És ebbe még belefér az is, hogy, miként említettem, sokáig Szolnokon dolgoztam kapusedzőként, most meg az OSC-ben segítem Vad Lajos munkáját.

Teljes interjú: Magyar Nemzet