Lipcsei Péter NBII-es fiókcsapatunkat, a Soroksárt vezeti ma este a Honvéd ellen a Magyar Kupa elődöntőjében.

Lipcsei Péter

Noha a hétvégén fájó vereséget szenvedtünk a Vasastól, úgy vélem, az eddigi teljesítményünk elismerést érdemel. A körülmények nem nevezhetők első osztályúnak, de itt mindenki mindent megtesz azért, hogy eredményesek legyünk. Ha lassacskán is, de épülünk, szépülünk, miközben egyre jobbak leszünk. A munkámat immár kilenc éve segítő Dejan Milovanoviccsal igyekeztünk olyan keretet összerakni, amely csupa olyan labdarúgóból áll, aki vevő a munkára — mostanra jó szellemű brigád jött össze. A csapatban vannak olyan játékosok, akik megjárták már az NB I-et, közöttük több vezér is akad – elsősorban Huszák Tamásra és Gyömbér Gáborra gondolok -, ők rendet tartanak az öltözőben. Ha kellene, odaállnék mögéjük, de erre eddig nem voltszükség. Szerintem ez is sokatmondó.

Szerdán már a Honvéd ellen lépünk pályára, mindössze két napunk maradt arra, hogy felkészüljünk az elődöntőre. Kértük, hadd játsszuk le a bajnoki mérkőzést egy nappal hamarabb, de az illetékesek nem engedték. Ezt azért is sajnálom, mert a keretünk nem túl bő, nemigen tudunk rotálni. A kispestiekkel szemben egyébként sem mi vagyunk a favoritok, ám azt ígérhetem, hogy megnehezítjük a dolgukat. A Soroksár 1934-ben megnyerte a Magyar Kupát, azóta a legjobb nyolc közé sem került, szóval már az óriási tett, hogy idáig jutottunk.

Egy biztos, a hozzáállásunkon semmi sem múlhat! A Puskás Akadémia elleni mindkét találkozón hátrányba kerültünk, de mindkétszer talpra álltunk, a végén a tizenegyesekkel párosuló nyomást is jobban viseltük. S bírtuk, bírjuk erővel is! Dejannal a kezdetek óta arra törekszünk, hogy fizikai problémája ne legyen a csapatnak. Az elmúlt időszakban kemény sorozatunk volt, heteken át játszottunk szerda – vasárnap ritmusban, de jól jöttünk ki belőle. Emlékszem, amikor még futballoztam, ha volt erőm, mindent meg mertem csinálni a labdával, ha fogytán volt a levegő, akkor váltam bizonytalanná.

Soroksáron a stáb minden tagjától nagy segítséget kapok, egyebek mellett ezért tartunk ott, ahol. Szeretünk dolgozni, és próbáljuk kihozni a legtöbbet a játékosokból, akik, teszem hozzá örömmel, partnereink ebben.

A szereplésünk hatására megmozdult a környék. Megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy kiscsapatot megszeretnek az emberek. A szponzorok múlt héten vacsorára hívtak minket, ők is éreztették velünk, hogy sokra tartják, amit eddig elértünk. Viccesen megjegyezték, szívesen látnának minket a döntőben; én azért mondtam, legyünk csak óvatosak, szerények, de tegyük oda magunkat, hogy a végén egymás szemébe tudjunk nézni. Lassan tíz éve, hogy edzősködöm, merem állítani, a magyar futballisták többségének a gondolkodásmódjával van baja; sokan úgy mennek ki a pályára, hogy már azt várják, mikor fújják le a meccset. A képességekkel nincs akkora probléma, de ha hiányzik az akarat, nincs mit tenni. Amikor Soroksárra érkeztünk, az lebegett a szemünk előtt, hogy mindenekelőtt rend legyen és alázat, mert az az alapja mindennek. És fegyelem, mert egyrészről az úgyszintén alap, másrészről ha a pályán és az öltözőben is megvan, nagy gond tényleg nem lehet. Ezt sikerült megvalósítani. Nálunk nincsenek sztárok, viszont aki itt van, szeret focizni. Úgy hiszem, nagyjából ennyi a mi történetünk.

Azért dolgozom, hogy egyszer a Fradi vezetőedzője legyek. Ha ez nem így alakul, természetesen elgondolkodnék más lehetőségeken is. Szeretnék feljebb lépni valamikor, attól függetlenül, hogy itt is nagyon jól érzem magam. Persze, szűkös a mozgástér a tizenkét csapatos NB I-ben, a Honvédnél, az Újpestnél vagy a Diósgyőrnél biztosan nem várnának tárt karokkal…

Blikk, NS nyomán.