Hokisaink utánpótlásműhelyében a tehetséges siket fiatalok a hallókkal együtt pallérozódnak.

Már messziről hallatszik az élvédők koppanása a Fehér holló utcai konténerépület folyosóján, időnként gyerekkiabálás tarkítja az ütemes zajt, a ferencvárosi sátras jégpályán aztán sokszorosára erősödik a lárma. A Ferencváros utánpótlás-jégkorongjának ügyintézője, mindenese és lelke, Kercsóné Gál Gabriella az érkezésünk utáni öt percben legalább hat problémát old meg: vigasztal, sisakot szerez az új játékosnak, játékost a gazdátlan botnak, közben aláír és hellyel kínál, majd büszkén kezd a történetükbe.

“Nagyjából ötven-hatvan gyerek sorsát viseli a szívén, hozzá tartozik a teljes utánpótlás-jégkorong szakosztály minden szervezési feladata, és annál jóval több is. Mindenkinek tudom a problémáját, ismerem a személyiségüket, tudom, hogy kihez hogyan kell szólni. Pedagógus vagyok, tanítónőként dolgoztam korábban, de már második éve teljes állásban vagyok itt. Hiszem és vallom, hogy nagyon sokat kell a gyerekektől tanulnunk, csak jobbak lehetünk tőlük, mert visszahúznak minket a földre, csak a szemükbe kell nézni, és szép a világ tőlük” – avat be hitvallásába Kercsóné Gál Gabriella, vagy ahogy a ferencvárosi jégcsarnok környékén mindenki hívja, Gabi néni.

Férje, az erdélyi születésű, 70 éves edzőlegenda, Kercsó Árpád azonnal levette a lábáról Gabi nénit, de hokizni nem tanult meg. “Nem, nem tudok sajnos jégkorongozni, amikor megismerkedtem Árpival, teljesen új dologként köszöntött be az életembe a sportág. Nem volt más választásom, megszerettem a jégkorongot, az ő személyisége pedig magával ragadott. Láttam, hogy megvalósította az álmait, nekem maga volt az Isten, és azt éreztem, hogy szeretnék a részese lenni vagy csak a közelében lenni annak, amit ő csinál. Igaz minden, amit mondanak róla, nagyon kemény, határozott, az elvei szerint haladó edző, én meg az vagyok, aki lágyítja, finomítja őt.”

A siket utánpótláscsapat egy véletlennek köszönhetően alakult meg – ezt is Kercsóné Gál Gabriellától tudjuk meg, de mielőtt végére érne a történetnek, legalább háromszor kell kiszaladnia, hogy segítsen a kicsik edzése körül. Több részletben meséli el, hogy a siketjégkorongot összefogó Mártonffy Máté halló fia néhány éve a klubnál hokizik, rajta keresztül jött létre az egyre sikeresebb kezdeményezés. “A kis Máté nagyon ügyes, U14-ben hokizik, az apukája a saját siket közösségéből alakított egy csapatot. Hatalmas lelkesedéssel dolgozik, programokat, bajnokságokat szervez. Tavaly jött az ötlet, hogy csináljunk egy toborzó nyílt napot, ahová siket családokat is meghívtunk. Ott figyeltünk fel Tapolczai Botondra, akinek három testvére, anyukája és apukája is siket. Árpi meglátta, kijelentette, hogy neki az a kisfiú kell, így jött az első kaland, Botika elkezdett nálunk hokizni” – emlékszik vissza a kezdetekre Gabi néni.

Nehéz elképzelni, mennyire döcögős lehetett a kommunikáció az ötéves kisfiúnak a hallók között. Amíg magyaráztak, unatkozott, hogyan is ne unatkozott volna. Hiába a fényjelzős pálya, ahol villanások segítségével tolmácsolták a bírói jelzéseket, Botondnak nem volt egyértelmű, persze, hogy lankadt a lelkesedése. “Sajnáltam volna elveszíteni, mert tényleg nagyon tehetséges. Ekkor jött a nyári táborunk, kitaláltam, hogy megtanítjuk a többieket jelelni. Edzés előtt minden reggel ezzel kezdtük a napot, alapvető dolgokat sikerült elsajátítaniuk. Így már lett egy alap, amivel tudtak Botonddal kommunikálni, de ő továbbra is nagyon nehezen nyitott. Ekkor találtuk ki, hogy összefogjuk a többi siket gyereket, akiket érdekelt a hoki. A Lobogó utcában tanulnak korizni, ismerkednek a jégkorong alapjaival, és ha van köztük tehetség, akkor idővel az épekkel együtt készülhet és játszhat majd. Szívügyem az integrálás, azt gondolom, minél nyitottabb az ember, annál többé válik és annál jobban érti a világot.

És hogy a gyerekek mennyire nyitottak, jól bizonyítja, hogy az egyik hétvégi tornán a kicsik kisegítették egy kapussal az ősi rivális Újpest csapatát. “A mi gyerekünk védett a saját társai ellen, onnantól kezdve nem a Fradinak vagy az Újpestnek szurkoltak a nézők, hanem a kisfiúnak, aki képes volt ekkora áldozatra a meccs érdekében” – emlékszik vissza kissé meghatódva Gabi néni.

A hallók részéről egyértelmű volt a nyitottság a jelnyelv iránt, de nemcsak az újdonságban, hanem a leghétköznapibb feladatokban is jellemző rájuk az empatikus készség. Az öltözőben a nagyobbak, a gyakorlottabbak rendszeresen segítenek például azoknak, akik még nem annyira jártasak a védőfelszerelés felvételében. A kapusra a mamutot mindig közösen adják fel, így voltak a jelnyelvvel is, abban is csapatként működtek együtt.

Ezt mondja az edzésről a kedvünkért lerángatott tízéves Lili is, aki a pálya szélén készségesen elárulja, hogy jó buli volt megtanulni a jelnyelvet, a Pittsburgh Penguins a kedvenc csapata, amúgy pedig Kanadának szurkol. A szerbiai magyar Emil azért kezdett hokizni, mert a testvérei is ezt a sportágat választották. Az edzések mellett szerbül is tanul, a jelelés semmilyen nehézséget nem jelentett neki. Összességében elmondható, hogy az utánpótlás-jégkorong szakosztálynál nem engedik, hogy a sport a tanulás rovására menjen, a gyerekek átlaga 4,5 fölött van, erre nagyon odafigyelnek Kercsó Árpádék.

A legendás edző csupán néhány percre hagyja ott a tréninget, hogy elmondja, nem véletlenül külön edzők foglalkoznak a kicsikkel. “Könnyebben elkalandozik a figyelmük, ezerszer el kell mondani nekik ugyanazt. Meg kell értetni velük, hogy itt nincs sumákolás, meg kell csinálni azt, ami a feladat. A nagyobbak már komolyabban fogják fel, néha túl komolyan is, de nagyon sok tehetségünk van” – és már rohan is vissza, hogy kiossza a további feladatokat.

Miközben a Fehér holló utcában a hallók, addig a Lobogó utcában a hallássérültek tartják pénteki edzésüket, utóbbi helyszínen különösen furcsa a nagy csarnok lármája utáni csöndesség.

Tapolczai Botond a hallássérültek között jobban érzi magát, mint korábban az épeknél, megjött az önbizalma, de nyilatkozni nem igazán volt kedve. A jeltolmácsolásban segítő Kocsmár Mária közbenjárása nélkül is egyértelmű volt, hogy semmi hangulata nem volt az újságírói kérdésekhez.

Attól félt, hogy a többiek nélküle kezdik az edzést a Lobogó utcában, de azért annyit elárult, hogy a korcsolyát a legnehezebb felvenni, ebben apukája segít általában. Szívesen kipróbálná magát kapusként is, és gyorsnak tartja magát a jégen, a kedvence pedig Mayer Balázs, aki a felnőtt siketcsapat játékosa és a gyerekek edzését tartja.

Hangzavar nincs a csarnokban, jó hangulat annál inkább, a gyerekek a jégen figyelik az edző minden mozdulatát, a jég szélén a szülők figyelik büszkén csemetéiket. A tízéves Felföldi Kitti kipirulva, párás szemüveggel ül le hozzánk, hogy elmesélje, óvodás kora óta korizik, nem sokkal később belekóstolt a jégkorongba is. “Nem fáradok el egyáltalán, sokat hülyéskedünk edzésen, meglökjük egymást és nézzük, ki esik nagyobbat” – árulja el nevetve.

A Ferencváros siketjégkorongját összefogó Mártonffy Mátétól megtudjuk, hogy játékostársaival szemmel kommunikálnak a pályán, jobban odafigyelnek egymásra és az ellenfélre is. “Kicsit lassabban játszunk, mint a hallók, a bírói jelzéseket lámpákkal mutatják, a bírók tudják, hogy nálunk kicsit várni kell. Nagyon szeretjük, fejleszti a halláskárosodással járó egyensúlyproblémákat, a koordinációt is, meg persze csapattá kovácsol minket. A felnőtteknél huszonketten, az egy hónapja megalakult utánpótlásnál tizenketten vannak, a kicsiknél több generáció, háromtól tízéves korig vannak gyerekek. Nemzetközi hallássérült egyesületekkel jóban vagyunk, különböző eseményekre készülünk. Sok támogatást kapunk a Ferencváros szakosztályától és a Magyar Jégkorong Szövetségtől is, de szponzorokra mindig szükség lenne, hogy még gördülékenyebben menjenek a dolgaink.

Origo