A legidősebb válogatott labdarúgónak nem adatott meg, hogy szeretett csapatában szerepelhessen.

– Hogyan szeretett bele a futballba?
– Labdával együtt jöttem a világra. Sárosi Gyurka, Gyetvai Laci voltak a kedvenceim, meg Sárosi Béla, hiszen a Fradinak drukkoltam. És ott volt Rudas Feri, nagyon gyors volt, a negyvenes évek elején én még labdát is szedtem neki! Pedig az édesapám hallani sem akart arról, hogy futballista legyek. Mindig azt mondta, ha meglátja, hogy futballozom az általa megtalpalt cipőmben – merthogy suszter is volt –, akkor szíjat hasít a hátamból. Nagyon ­szigorúan fogott, azt mondta, első a tanulás.

– Miért nem játszott a Fradiban, ha egyszer a zöld-fehéreknek szurkolt?
– Tizenévesként a Kőbányai TC-ben és a Fűszértben futballoztam, ezek közel voltak a lakóhelyünkhöz. Kőbányán sokat rúgtam a bőrt Kubala Lacival a Ganz Mávag-pályán, meg még egy óriá­si futballistával, Nyers Pistával, aki az Újpest, majd az Internazionale legendája lett, egyszerre disszidáltak Kuksival. Puskással is találkoztam, hiszen egyidősek voltunk, igaz, én a Mária Valéria-telepen laktam, ő meg Kispesten, de gyerekként futballoztunk egymás ellen.

– Térjünk vissza az ifjúkorhoz…
– 1944-ben SAS-behívót kaptam, így lettem 17 évesen Hunyadi-páncélos. Amikor visszajöttem a fogságból, 1951-ben, fél év után a Szentlőrinci AC játékosa lettem. Aztán a SZAC fuzionált a Postással, de mivel nem volt saját pályánk, az Üllői úton játszottuk a meccseinket, előmérkőzés voltunk a Fradi bajnokijai előtt. Engem imádtak a nézők, azt kiabálták: ugye, jössz a Fradiba?

– És miért nem ment?
– Már a próbajátékon is túl voltam, amikor kiesett a Postás az NB I-ből. Behívatott Száraz elvtárs, az elnök, aki „civilben” párttitkár volt, ott volt előtte az asztalon az önéletrajzom. „Maga miért akar a Fradiba jönni?”, kérdezte. Mert szeretem a csapatot, mondtam. Rám nézett: „És Hunyadi-páncélos volt? Hát akkor hogyan akar hozzánk jönni?! Még az hiányzik nekünk, nincs elég bajunk maga nélkül is?!” Akkor éppen Kinizsinek hívták a Fradit, mindenhol ütötték-vágták, nem kellettem nekik. Lógó orral kullogtam haza, a fater nem is kérdezte, mi történt. Két nap múlva kopogtatnak az ajtón, és ki áll ott? Baróti Lajos, a Vasas edzője és Hermann Béla szakosztályelnök!

– … Vasas-mezben nyilván találkozott a Fradival a pályán.
– Naná, micsoda ­összecsapásaim voltak Dalnoki Jenővel! Volt olyan, hogy a lába között vittem el a labdát, majd szétrobbant, erre meg elpöcköltem mellette balról, és jobbról megkerültem. Legközelebb már a játékoskijáróban megkérdezte: „Még mindig olyan gyors vagy?!” És spiccel bokán rúgott… Majdnem összeverekedtünk. Egyszer a Csori (Csordás Lajos – a szerk.) taccsot dobott nekem, vissza akartam fejelni a labdát, Jenő meg beletalpalt a hátamba.

– Mit érzett Dalnoki iránt?
– Meg fog lepődni: szerettem! Aranyos ember volt, csak akkor öntötte el az agyát a vörös köd, amikor kifutottunk a gyepre. Talán 1957 áprilisában játszhattam a Népstadionban nyolcvanezer néző előtt a legemlékezetesebb mérkőzést a Fradi ellen. A tizedik percben Lelenka (Lenkei Sándor eredeti neve volt – a szerk.) elfutott a bal szélen, átívelt a túlsó oldalra, ahol én érkeztem. „Jóska, ezt most leveszed, és bevered a hosszú pipába!”, mondtam magamban, csakhogy megláttam, hogy Dalnoki dübörög felém. Kapásból rálőttem, és a hosszú sarokban kötött ki a labda. Szegény Jenőt rettenetesen letolták, hogy miért nem őrzött szorosabban.

Teljes interjú: Magyar Idők