Friss bajnok pólósaink vezetőedzője még több bajnoki aranyat, Bajnokok Ligáját is nyerne.

– Alhatott már néhányat a nagy sikerre. Miként értékeli az óriási csatában megszerzett bajnoki címet?
– Hatalmas öröm, főleg úgy, ahogy a harmadik meccsen elszenvedett nagy vereséget követően eljutottunk az ötödik mérkőzésig, és azon nyertünk…

– Két remek játékkal megnyert csata után mi történt azon a harmadikon?
– Már a győzelmek alkalmával is elégedetlen voltam a kapott gólok számával, mert szép, hogy sokat lőttünk, de nem lenne szabad hat-hétnél többet kapni. Az első mérkőzésen inkább a második félidő sikerült jól, a másodikon viszont tényleg minden bejött. Nagyon nehéz az egész pszichológiáját felülírni, hiszen főleg a másodjára látott könnyedség miatt beférkőzhetett az agyakba és a szívekbe, hogy meglesz a harmadik győzelem is…

– Mire 14–6-os vereség lett a vége.
– Pofon. Utólag azt mondom, jót is tett a lelkünknek. Akkor viszont azt éreztük, gyomrost kaptunk, és leültünk a földre, ráadásul azt sem tudtuk még, mi lesz Varga Dénes derekával, mennyit játszhat a folytatásban. Csak csapatként állhattunk fel, ezért együtt voltunk, beszélgettünk, és felépítettük a stratégiát. Éppen ezért – furcsa lehet, amit mondok, de – én a vereség ellenére elégedett voltam negyedik meccs eredményével.

– A nulla ötös kezdéssel is?
– Azzal persze nem, bár senkit sem megbántva, abban szerepet játszott két dupla fór és néhány apróság, amelyek miatt elszállt a meccs eleje. Mégis, egészen más volt az érzésem, mint a korábbi mérkőzésen, legfeljebb idegesített az eredmény. Elkezdtük kidolgozni magunkat a mocsárból, a sárból.

– Több játékosa arról beszélt, hogy az utolsó mérkőzésre oldódott fel a görcsösség. Elhitte, hogy sikerülhet?
– A Szolnok elkapta a fonalat, egyenlített, semmit sem lehetett elkönyvelni. Az viszont tény, a negyedik volt az igazán melós mérkőzés, amelyen hegyeket mozgattunk meg, az ötödiken pedig nemcsak a meló ment, hanem elkezdtünk vízilabdázni, újra játszani. Az utolsó meccsen voltam a legnyugodtabb, akkor tényleg felengedett minden görcsösség. Végtére is elértük a célt, döntőt játszottunk, ráadásul a legutolsó összecsapásig húztuk a címvédő Szolnokkal.

– Nem volt nagyobb a cél? Klasszisok sorát gyűjtötték össze, sokan mondták, hogy az FTC-nek meg kell nyernie a bajnokságot. Hogyan kezelték a várakozást?
– Én nem éreztem ezt a terhet. A klubban az idény elején a döntőbe jutást tűzték ki célként, közben sem vártak tőlünk többet, hiszen hét új játékos érkezett, új csapatot kellett építeni. Amikor pedig a döntőbe jutottunk, megszűnt a nyomás.

– Évekkel ezelőtt kezdődött a folyamat, amelynek beteljesedése az arany. Hogyan gondol vissza az útra?
– Tényleg nagyon messziről indultunk. Végig hittem benne, és meggyőződésem volt, hogy eljuthatunk idáig, de rengeteg nehéz pillanatot hozott az elmúlt öt év. Amikor elkezdtem a munkát, a tizenkettedik helyért játszottunk kiesési helyosztót. Most is tökéletesen emlékszem a mérkőzésre, 3–6-ról nyertünk 7–6-ra a Pécs ellen. Az emberek sírtak, hogy megmenekültünk a kieséstől. Aztán voltak később olyan időszakok, amikor abba akartam hagyni az edzősködést, szegény Ambrus Tomi barátomnak meg Gerendás Györgynek mondtam, hogy hagyjatok békén, én ezt nem csinálom tovább, nem bírom idegekkel, hogy a kilencedik helyért küzdve ötösökkel kell legyőzni a KSI-t… Majd elindultunk felfelé, egy nehezen, aztán két könnyebben megszerzett negyedik hely következett. Az előző idény végén meg is ígértem mindenkinek, az első pillanattól ezerrel dolgozunk, hogy a klub visszajusson oda, ahová való.

– A bemelegítés alatt Gerendás György kétszer is megölelte. Mit mondott önnek?
– Azt, hogy bármi is történik, ő velem van.

– Mennyire fogják fel a jelentőségét annak, hogy tizennyolc év után nyertek bajnokságot a szakosztálynak?
– A hazai mérkőzések mutatták meg, mennyire vágytak a szurkolók a sikerre. Óriási megtiszteltetés volt, hogy kétszer is körbementünk a labdarúgó-arénában, és megmutattuk a kupáinkat. Sok mindennek kellett összeállnia ahhoz, hogy győzzünk, köszönet érte a klubnak, a vezetőknek és a stáb minden tagjának.

– Ez a csúcs, vagy már a következő feladatokon gondolkodik?
– Egyértelműen a csúcspont, az edzői karrieremben is, a Ferencvárossal bajnokságot nyerni különleges. Nyilván edzőként Bajnokok Ligája-trófeát és bajnoki címet akarok szerezni, amennyit csak lehet, de ez most az a pillanat, amikor érdemes megállni, kicsit hátradőlni, és élvezni a sikert, amelyért olyan sokat dolgoztunk.

NSO