A Fradi mestere a tegnapi sajtócsütörtökön hosszan beszélt nekünk a magyar futball, azon belül is az utánpótlásnevelés problémáiról, arról, hogy szerinte mi kellene a tovább lépéshez, és arról is, hogy melyek az álkérdések.

Újranéztem az Újpest-meccset és meg kell tanulnunk azt, hogy ha idegenben játszunk, akkor is dominánsan és hideg fejjel lépjünk fel, hogy ne menjünk bele hektikus szituációkba. A pályán fontos a szervezettség, tisztábbaknak kell lennie bizonyos játékhelyzetben hozott döntéseinknek. A lilákkal szemben azt a hibát követtük el, hogy nem tudtuk nyugodttá tenni a játékunkat. Sokszor vesztettük el labdajáratás közben a játékszert, szükségtelenül. Bár az Újpestnek nem volt egyetlen ziccere sem, de volt tizenöt szögletük, s mi nem tudtuk uralni a játékot.

Nem néztünk ki jól a Haladás ellen, vagy a Debrecenben a Diósgyőr ellen sem.A játékosoknak és a stábunknak el kell érnie, hogy idegenben sokkal jobban teljesítsünk. Azért is, hogy ha majd nemzetközi meccset játszanak a srácok, akár harminc-negyvenezer néző előtt, komoly hangulatban, akkor is nyugalmat kell tudjanak sugározni. Ha van két, három vagy négy olyan játékos, akik nem harcolnak, nem lépnek be a párharcokba, akkor gond van. A szünetben beszéltem a játékosokkal, a második félidőben már Ferencváros-stílusban játszottunk. Talán az Újpest is fáradt, talán picit nagyobb nyomást gyakoroltunk. De amiatt, hogy az első félidőt átaludtuk, a futball Istene a második félidőben talán nem volt velünk és nem tudtuk elérni a győztes gólt. Az a fontos, hogy a játékosok még nagyobb erőfeszítést tegyenek, több munkát kell befektetni akkor is, amikor idegenben játszunk. De ezt a nyomást és agresszivitást várom el tőlük most a Mezőkövesd ellen is.

[A kétarcúságunk mögött talán az van, hogy] mikor a Groupama Arénában lépünk pályára, akkor biztonságban érzik magunkat: hisz ez a mi stadionunk. Itt vannak a szurkolóink is – bár idegenben is sokan kísértek most Újpestre is… Meg kell tanulnunk, hogy akkor is, ha gyorsabban próbálnak letámadni, akkor is nyugodtan kell focizni. Ahogy ezt legtöbbször idehaza be is mutatjuk.

De ez nem csak a Ferencváros problémája: ez általános a magyar futballban. A modern labdarúgásban egy nagy csapat odahaza és idegenben is ugyanúgy nyom. Ha egy csapat csak áll, és van ideje tikitakázni, miközben nincs nyomás a játékosokon, akkor jól néz ki a foci. De ha a magyar labdarúgás egy lépést akar tenni előre, akkor meg kell tanulni a labdatartást és jó játékot akkor is, ha egy atletikus ellenfél letámad. Ha ezt nem tanuljuk meg, akkor az lesz, mint most a derbin, vagy a nemzetközi kupameccseken. Vagy mint ahogy a magyar válogatott teljesített Skócia ellen. A másik oldalon a letámadás automatizmus, mégis, a mi csapataink, játékosaink ezen meglepődnek. Nem találnak megoldást és emiatt alulmaradnak. Ezért fontosak ezek a derbik, a Videoton elleni meccsek. Ezeken a meccseken van letámadás, hajtás, nyomás, minden ami a foci adhat. És ha néhány játékos nem tud „ellentartani”, akkor alámerülnek.

Elegem van az olyan nemzetközi meccsektől, mint a Zeljeznicar vagy a Tirana elleni. Nem voltak jobb focisták az ellenfélnél, ha kicsit jobban habzott volna a szánk, akkor győzhettünk volna és egy-két körrel tovább mehettünk volna. Ezt kell megtanulnunk, ez egy tanulási folyamat. Meg akarom mutatni, hogy milyen területen kell fejlődni. S talán akkor nyáron büszkék lehetünk egy magyar csapatra, lehetőleg a Ferencvárosra. Mint amilyen jópár évvel ezelőtt Paulo Sousa Videotonja volt a franciákkal szemben. Nem voltak jobbak a Videoton játékosai, de erőt képviseltek, hajtottak. Ez a mentalitás a kulcs, hogy a fájdalomküszöbön túl is harcoljanak a srácok. Néha ez hiányzik. A magyar válogatottnál is! Bosszant, hogy ilyenkor csak az edzőt kritizálják. De ezt az újságírók és a szurkolók is kellene, hogy lássák! Ne csak a kéz legyen a szív felett a Himnusz alatt! Az kifelé szépen mutat, de a játék közben is látszódnia kéne a tartásnak.

Ez a személyes véleményem… És azok az emberek, akik értenek a focihoz, azok látják ezt. Azok meg, akiknek gőzük sincs a fociról, azok meg a taktikán vitatkoznak: „Miért ez a taktika és miért nem az?!” Ez csak kifogáskeresés és a legfontosabb dolgokat szem elől veszítjük. Egy játékos kiteheti a szívét négyes vagy ötös védelmi vonalban is. Ez a vita a kazah-meccs kapcsán, hogy hány főből áll a védelem, nagyon bosszantott. Ott négy volt, a skótok ellen öt. Csak a taktikáról volt szó, meg Georges Leekensről. És ez nem korrekt. Nem csak a játékosok pozíciójától függ, hogy milyen teljesítményt nyújt. Legalábbis nálunk, Németországban… Talán majd ha erre rájövünk, javul majd a helyzet. Nem akarok neveket említeni, de pár dologgal teli van a hócipőm.

Ha egy tizennyolc-tizenkilenc éves játékos jobb, mint egy harminchárom-harmincnégy éves, akkor játszaniuk kell. Ez minden országban így van. Ha a Haladásnál egy tizennyolc éves akadémista jobb, mint Halmosi, akkor játszania kell. De ha nem, akkor az edzőt ne kényszerítsék, hogy játszassa. Ha a Vidinél nincs olyan fiatal, aki jobb, mint Huszti, ha a Fradiban nincs jobb, mint Gera, vagy mint a már szintén harminc feletti Böde Dani. Egy tizenkilenc éves tehetség gyors, dinamikus és tudja, hol van a kapu. De hol vannak az ilyen játékosok?!

Az utánpótlásnevelés mentalitásának meg kell változnia. Van olyan, aki tizenhat évesen az utánpótlás-válogatottba bekerülve úgy érzi, hogy máris megnyerte a Bajnokok Ligáját. És azt, hogy már nem kell melóznia keményen. Ha belegondolok, hogy én annak idején gyerekként a Hansa Rostockban Ulf Kirsten ellen kellett játszanom, aki a Dynamo Dresden játékosa volt. Nem szép gyepen, nem szép műfüves pályán, hanem salakon. Ulf Kirsten ellen senki nem szeretett játszani, könyökölt, csípett, harapott, rúgott, már 13-14 évesen is. Ma, ha Magyarországon megnézek egy U-16-os válogatott játékost, a legtöbb csak teszi magát, riszálja a fenekét, de ha a labdát elveszti, nem rohan utána. És az edző nem cserélheti le, mert a padon sincs jobb. Így hogy fejlődhetne? Egy héttel később behívják a válogatottba, és azt mondja: „mit akartok, hát válogatott vagyok, jobb, mint a többiek”.

Nincs teljesítményorientált gondolkozás már az utánpótlásban sem. A mentalitásnak meg kell változnia. Az utánpótlás-edzők mentalitásának is. És ha valaki nem képes erre, akkor el kell küldeni. Sajnálom, de nincs másképp esély a fociban. Ha nem tudjuk itthon elérni, hogy szenvedéllyel, odaadással, akaraterővel lépjünk fel, akkor nem lesz előrelépés. Miért van a szerbekben, horvátokban sokkal több erő?! Ezt a kérdést kell feltennünk. A klubok, a szövetség és a politika minden körülményt megteremt, hogy a játékosok, az akadémiák tovább tudjanak lépni, szép stadionok vannak, de még sincs megfelelő utánpótlás. Itt kell valamit megváltoztatni. És ezeket a kérdéseket mindenkinek magának is fel kell tennie: én mit tehetek?

És nem szabad félni keménynek lenni az utánpótlásban, teljesen mindegy, mit mond egy fiatal anyja, vagy édesapja. Kell tudjuk kritizálni ezeket a játékosokat, amikor neveljük őket, mert úgy tanulják meg, hogy a megfelelő mentalitással való játék legyen a minimum. De amikor apu és anyu az edzés után számon kéri az edzőt, hogy miért kritizálta a fiát, az csak ahhoz vezet, hogy még több anyu kedvencét nevelünk majd ki az elkövetkező években.

Négy éve vagyok itt, nem állítom, hogy mindent tudok a fociról, de tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy jó profivá váljon valaki. Én is ezt az iskolát jártam ki, én is anyu kedvence voltam. Édesanyám nem akart elengedni a sportsuliba tizenhárom évesen. De ott tanultam meg, hogy vagy „eszel, vagy megdöglesz”. Ez volt az én utam, erre nagyon büszke vagyok. Játszani tudtam valamelyest, de az érvényesülési készségemet, hogy kemény legyek magammal szemben, azt magamnak kellett fejlesztenem, ezt meg kellett tanulnom. Akiben ez megvan, az akkor is elérheti a csúcsot, ha nem a legjobb a technikai készsége. De a megfelelő mentalitás nélkül csak a semmiben úszkálunk a többiekkel. Túl sok ilyen játékos van ebben a bajnokságban, akik a semmiben úszkálnak a többiekkel.

Nálunk fiatal játékosok látják az edzéseken, mit követelünk, aztán pénteken többnyire visszamennek a csapataikhoz, hogy ott játszanak. És látják, hogy a futballpályán mit magyarázok, nem szükséges, hogy olyan részletekbe menjünk bele velük, mint ebben a beszélgetésben. A srácokat nem érdekli, mi volt velem tizenhárom éves koromban a sportsuliban.

De Csonka András a legjobb példa, ő saját maga dönt arról, egyedül, hogy a következő lépést megteszi-e. Focizni tud. De a fejjátékán javítania kell, gyerekkorában senki nem tanította meg fejelni, nem gyakorolt a fejelőingával. Meg kell tanulnia ütköznie is a hatos pozícióban. Máskülönben olyan lesz mint sok más, talán eljut az első osztályig, tud majd tiki-takázni, labdát tartani, de dinamika nélkül, erő nélkül. Hogy dinamikus, harcos lesz-e, az csak rajta múlik. Hogy felvállalja-e a harcokat, belemegy-e a csínyekbe, vagy megvárja, míg hozzá kerül a labda. Ez csak rajta múlik. Ha megvan benne az eltökéltség, akkor sok mindent elérhet. De sok kényelmes játékos van az NBI-ben, aki csak a biztosra megy – és most nem Andrisról beszélek.

Emlékezzetek csak Somaliára. Beraktam a hatos posztra. Szomi mindig nagy erővel futott, mert tudta, senki sem tudja utolérni. A lassú játékosok mindig a saját pozíciójukban maradnak, mert ha elhagyják azt, akkor egy dinamikus játékos kifordulhat mellőle, amiből rosszul jöhet ki. Minden játékosnak megvan a magához való esze, inkább marad a pozíciójában, tolódik jobbról-balra, ide-oda és akkor nem néz majd ki hülyén. De nem védekeznek erővel, mindig csak reagálnak, csak reakciót mutatnak be, nem akciót. A magyar bajnokságban sok-sok csapat áll a labda mögött, de senki sem kezdeményez párharcot.

[Hogy keresztet vetettem a Felcsút elleni meccs végén?]Nem vagyok nagyon vallásos, annak ellenére, hogy keresztény módon neveltek. De a templom és a politika az NDK-ban nehéz kérdés volt. Hiszek bizonyos dolgokban, olyanokban, amiket nem tudunk befolyásolni. Hiszek abban, hogy mindenkinek van egy őrangyala, abban a pillanatban pedig a futball Istenének adtam hálát. Mert benne is hiszek és ha jól dolgozik az ember, ha szorgalmas, akkor a nap végén megkapja a jutalmát. Az édesanyám mélyen vallásos, minden nagy meccsem előtt gyertyát gyújt, már ezt tette játékos koromban is. De talán akkor is gyújt gyertyát értem, amikor fogorvoshoz kell mennem.

[Hogy a szombati meccsről is szó essen] a Mezőkövesd egész más csapattal érkezik majd, mint nyáron, mikor 5-0-ra győztünk ellenük, vagy akik ellen Mezőkövesden pályára léptünk. Azóta új játékosok érkeztek, sok változás történt a csapatnál és néhány figyelemre méltó sikert is elértek. A kiesés ellen játszanak, és nekünk is kell a jó eredmény, a három pont a cél. És persze ez lehetséges, örömmel és vidáman.

– Thomas Doll