Korábbi világválogatottunk komoly műtéten van túl és egyre jobban érzi magát – hisz abban, hogy a Fradi lesz a bajnok.

Szép ez a környék, csend van, nyugalom…
Mondanám is, hogy most nagyon rám fér, csakhogy alig várom már a nyüzsgést, a zsivajt és az élet sűrűjét. Hiányzik az új Fradi-stadion, és legalább annyira hiányzik az én második otthonom, a Népliget.

Ezek szerint jobban van?
Napról napra jobban érzem magam. Gyönyörű és figyelmes párommal egyre hosszabb sétákat teszünk. Az orvosok a lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam el magam, és óvatosan ugyan, de mozogjak.

Alaposan megijesztett mindenkit.
Nekem szerencsére nem volt időm megijedni. Azt nem mondanám, hogy váratlanul történt, mert az igazat megvallva az utóbbi években akadtak kisebb-nagyobb gondok az egészségemmel. De ettem rendesen, mozogtam is mellé, és úgy voltam vele, múló panaszokról van szó. Aztán a feleségem azt mondta, édes jó Lajosom, járjunk a dolgok végére! Így aztán jött egy alapos kivizsgálás, és a diagnózis, hogy a vastagbelemet műteni kell, mert találtak ott valamit.

A hírek arról szóltak, hogy életmentő műtétre volt szükség. Igaz ez?
Ennyire azért nem volt drámai a helyzet. Ha elhanyagoltam volna a problémát, ki tudja, mikor és mennyivel fordulhatott volna rosszabbra az állapotom. De ez már a múlt. Túl vagyok rajta. Az orvosok szerint tökéletesen sikerült az operáció, nagyjából egy hétig feküdtem az Uzsoki Utcai Kórházban, és némi túlzással mondhatom, egészségesen távoztam.

Jó hallani, hogy ilyen derűlátó.
Mindig is optimista természetű voltam. Küzdöttem. harcoltam, célokat tűztem ki magam elé, és sohasem adtam fel. Most is így állok az élethez, amelyhez nagyon ragaszkodom, és amelytől rengeteg szépet, csodát kaptam. Vigyáznom kell magamra, már csak az aggódó asszonykám miatt is. Különben nem győzök hálálkodni az orvosoknak, a nővéreknek, annyi figyelmet kaptam tőlük, hogy az már-már zavarba ejtő volt.

Gondolom, a kórház kórterme zarándokhely lett.
Jöttek bizony a barátaim. Benézett hozzám a volt honvédos Pál Jóska, Gyimesi Laci, sőt olyan legény is felbukkant, akivel még az Izzóban futballoztam együtt.

Pécsi Ildikó

Meg kell dicsérnem az én édes jó Lajosomat, mert ugyanolyan fegyelmezett volt a kórházban, mint annak idején a futballpályán. Hajlamos elbagatellizálni a betegségét, de ez nem gyerekjáték. Szerencsére egyre jobban van, eszik rendesen, az életkedve is visszatért, bár őt is elkeserítette velem együtt, hogy miket írtak vele kapcsolatban összevissza az újságok, szívműtétről és hasonlókról. Vigyázok rá, ötven esztendeje, hogy együtt vagyunk.

És a ferencvárosiak? Hiszen mégiscsak a Fradi-család tagja.
Rákosi Gyuszi mindennap hívott. Az FTC vezetői ugyancsak rendszeresen kerestek.

Furcsa önnel kórházról, operációról, betegségről beszélgetni. Nekem Szűcs Lajos, akit volt szerencsém látni Fradi- és Honvéd-mezben is, és hallgatni a stadion hatalmas kórusát, hogy “Lőj, Lajos, lőj”, mindig az egészség, az erő megtestesítője volt.
Képzelje el, hogy életemben nem voltam kórházban. Ez azt is jelenti, hogy elkerültek a sérülések, a kisebb vagy nagyobb műtétek. Igyekeztem mindig sportszerűen élni. A párom gondoskodott róla, hogy odafigyeljek mindenre. Ezek után elképzelheti, milyen érzés volt szembesülni a diagnózissal, otthon bepakolni a sporttáskába, kórházba indulni, tudván, hogy hamarosan kés alá fekszem. Hetvennégy évet kellett várnom erre a rémisztő élményre.

Volt ideje a kórházi ágyon visszapörgetni az igencsak nyüzsgő, izgalmas, felejthetetlen pillanatokkal teli életét?
Igen, amikor az embert egyik pillanatról a másikra “bezárják”, és szinte mozdulatlanságra ítélik, valóban sok minden eszébe jut. Jó volt például azt olvasni az egészségi állapotomat túl drámaian lefestő hírek között, hogy az egykori világválogatott. Idén novemberben lesz ötven esztendeje, hogy szó szerint a világ legjobbjai között szerepelhettem. Rióban, a Maracana Stadionban rendezték a Brazília-Világválogatott találkozót. Négy magyart hívtak meg, hármunkat a Fradiból: Novák Dezsőt, Albert Flórit és engem, no meg Farkas Jancsit a Vasasból. S mi, a három ferencvárosi a kezdőcsapatban kaptunk helyet, mi több, Albert Flóri szerezte a gólunkat, Rivellino és Tostao a brazilokét. Kikaptunk kettő egyre, de ott és akkor ez senkit sem zavart a telt házas Maracanában.

Lehet, furcsa, amit kérdezek, de megvan még az a szerelés, amelyet ott és akkor viselt?
Természetesen megvan. Megkaptuk azt a gyönyörű hófehér szerelést, sőt mellé a kék mezt is, rajta a FIFA-címerrel. Néha előveszem. Most, hogy hazajöttem a kórházból, túl egy nekem különösen izgalmas “meccsen”, a kezembe vettem és megsimogattam, hogy a trikótól is erőt kapjak.

Ne csak a múltról beszéljünk. Bajnok lesz a Fradi?
Hiszem, hogy igen. Nem elfogultságból mondom, de a Fradi most egységesebb s talán erősebb a Videotonnál. A televízióban természetesen néztem a felcsútiak elleni izgalmas meccset, s a végén úgy gondoltam, a csapat és a közönség megint egymásra talált. Ez a lendület kitarthat az idény végéig. Néhány hét múlva szeretnék újra ott lenni a lelátón, no meg sétálni az egyre jobban fejlődő népligeti utánpótláscentrumunkban, amelyet bárki megirigyelhetne Európában. A kissrácok mindig udvariasan köszönnek, és talán olyan is akad közöttük, aki tudja, ki az az idősödő, de jókötésű férfi ott a korlátnak támaszkodva.

Sinkovics Gábor – Nemzeti Sport