Klubunk olimpiai bajnok legendája, a vízilabda szakosztály szakmai igazgatója azt javasolja, inkább próbáljanak a jó játékosból még jobbat faragni, a tehetségből pedig kimagasló tehetséget.

– Volt bármiféle komolyabb összezördülése a két kapitánnyal, ami nem a szakmát érintette?
– Nem, de a közös múltunkból fakadóan nem is lehetett. És nem is lesz szerintem soha.

– És szakmai összeütközés?
– Szakmai véleménykülönbség volt, de ha nem lett volna, akkor szart ér a másodedző. Nem hajbókolni alkalmaztak, hanem hogy a vélt és valós kételyeimet megosszam velük, mert a kapitány ebből tud építkezni. Továbbra is igaz a mondás: sok út vezet felfelé egy hegycsúcsra, a kapitánynak és nekem is lehet más véleményem egy ügyben. Ha csak egy út menne fel, akkor a nagymamám is lehetett volna a Manchester City edzője, nem kellett volna oda Pep Guardiola.

– Nagyon más a mostani munka, szellemiség, összetartás a válogatottnál, mint a hetvenes években, mikor ön is csapattag volt?
– Nézze, amikor én fiatal voltam, a nagyapám volt az, akinek nem tetszett a mi világunk. Most én mondom azt, hogy nem tetszik minden ebben az abnormális módon felgyorsult világban. Igaz ez a csetáradattól a televíziós műsorokon át sok mindenre. Viszont a többi válogatott stábja is csak akkor tud előrelépni a csapatával, ha alkalmazkodik a trendekhez, melyeket a játékosok követnek. Ha egy vízilabdázó napi nyolc órát szeret lógni a Facebookon, akkor ezt nem vehetem el tőle.

– Benedek Tibor ki akarta kapcsoltatni a netet a csapat riói szállásán, hogy inkább együtt töltsék az időt a játékosok.
– Nincs bevált recept, nem tudjuk, hogy aki aranyat nyert, az facebookozhatott-e. Az edzőnek van itt inkább feladata, akinek nemcsak pedagógusként, pszichológusként, olykor pszichiáterként kell viselkednie. A csapat igényeihez kell szabni ezeket a dolgokat. Az eredeti, a régi és a mostani válogatott összehasonlítását illető kérdésre visszatérve: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években mindig égető kérdés volt, hogy miért épp az a tizenegy fő utazik egy világversenyre, akit a kapitány kiválasztott. Ugyanis volt még mondjuk nyolc ugyanolyan jó képességű, aki kimaradt. Az utóbbi években már nincs ilyen kérdés sajnos, egyszerűen nem jut egy-egy posztra több olyan játékos, akit a legfelső szinten számításba lehet venni. Gór-Nagy Miklóst és Decker Ádámot tizenhárom éve például még én tettem be a BVSC-be fiatalon, és még idén is ott voltak a vb-ezüstérmes csapatban. Vízilabdában azt mondják, végy egy jó kapust és egy centert, és lesz jó csapatod. Idehaza viszont tizenkét-tizenhárom éve nem jött ki igazán jó center vagy kapus a klubokból. Ha egy ország utánpótlásképzése ennyi idő alatt nem tud kimagasló játékosokat adni ezekre a posztokra, akkor az szar. Mintha fociban csak remek jobb- és balhátvéd lenne, de csatár egy sem.

– Fociban régóta ostorozzák az utánpótlásképzést, de ezek szerint az egyik legsikeresebb magyar sportágban is súlyosak a problémák?
– Tehetséges gyerekek mindig születnek, a gond ott kezdődik, hogy az edzők nem a tehetséget akarják megtalálni, hanem a zsenit, egy új Varga Dumit, egy új Kásást. Pedig nem erre van szükség. Tehetséges gyerekből nem lehet zsenit csinálni, a zseni zseninek születik. Bartókot, Beethovent sem lehet csinálni, ők így születtek, és szorgalommal tökélyre fejlesztették a tudásukat. Harminc-negyven évente van olyan csapat, amely zsenikre épül, Kemény Dénesnek pont volt egy ilyen, vagy Gyarmati Dezsőnek, de ehhez szerencse is kell. A mostani csapatok sajnos már nem nevelik a játékosokat, hanem tizenkét-tizenhárom éves korukban megveszik őket más klubtól, és így lesz jó eredményük az utánpótláscsapatnál, nem a nevelőmunka nyomán. De aztán ha harminc év múlva azzal büszkélkedik majd az illető, hogy ő serdülőben ezüstérmet szerzett a bajnokságban, kit fog érdekelni, őszintén? Magasról tesz rá mindenki. Viszont ha a korai eredményhajhászás helyett nevelnénk három olyan pólóst, aki alkalmas olimpiai bajnoknak, az már valami.

– Tehát azt mondja, ne legyenek eredménykényszer alatt már a kicsik is, inkább a képzésre kellene helyezni a hangsúlyt, nem az erőltetett versenyeztetésre.
– Igen. Én azt javaslom az edzőknek, ne az új Varga Dénest keressék, inkább próbáljanak a jó játékosból még jobbat faragni, a tehetségből pedig kimagasló tehetséget.

– Vissza a válogatotthoz: a korábbi klubjainál látott őrjöngések, székdobálás elmaradt a nemzeti csapat kispadján. Végleg lehiggadt?
– Az ember nem tud alapvetően kibújni a bőréből. Negyven-ötven évesen, aktívabb sportolás mellett még be tudtam dobni a széket a pálya feléig. Ezzel a pocakkal már addig se tudnám. Öregszem, az ember hatvanhárom évesen már ne dobáljon széket. Hadd tegyem hozzá, a sportágnak olyan észszerűtlen szabályai vannak, hogy gólnál például nem lehetne felugrani a kispadról, bekiabálni sem szabad semmit a pólósoknak. Őrület, betarthatatlan. Viszont engem nem azért hívtak a válogatotthoz másodedzőnek, hogy a vehemencia miatt kiállítsanak, ezért voltam visszafogottabb.

A teljes beszélgetés, további érdekességekkel: MNO