Blankát kérdezte két napilap is.

Most már nem bújhat ki az interjú alól…
Tudom, tudom, de nem is akarok. De egy héttel ezelőtt tényleg azt kértem, várjunk még, hogy legyen legalább három jó meccsem egyhuzamban. Tudni akartam, valóban jó formában vagyok-e.

Ez kérdés volt?
Ilyen pocsék ősz után? Számomra igen. Metzben csereként álltam be, és ott tényleg jól ment, utána viszont csak az volt bennem, hogy jó volna megmutatni, hogy ez nem véletlen volt. Aztán a Thüringer HC ellen edzőnk, Elek Gábor is érezhetett valamit, mert kezdő voltam, és megint csak nem ment rosszul, de ilyenkor már az is megfordul az ember fejében, hogy előbb-utóbb jönni fog egy gyengébb nap… És a Buducsnoszt ellen ez benne is volt a pakliban: borzasztó erős csapatuk van, és biztosan készültek is rám az utóbbi hetek után. De az elején fogtam két lövést, kivédtem egy hetest, és onnantól már csak azt kellett mondogatnom magamnak, hogy Blani, koncentrálj, bízz magadban, tedd a dolgod tovább, és nem lesz baj!

Nem is lett – finoman szólva.
Az biztos, hogy nem sokan nyernek ennyivel Podgoricában, ilyen első félidővel meg főleg. De ne gondoljon nagy titokra: egyszerűen csak azt tettük, ami a dolgunk volt. Figyeltünk rá, hogy a két nagyágyú, Cristina Neagu meg Katarina Bulatovics ne lőhessen szabadon, és a védők gyönyörűen kiléptek rájuk. Emlékszem, még bőven az első félidőben jártunk, mikor Neagu felugrott egy viszonylag tiszta helyzetből, ahonnan máskor ellövi a labdát, ám most továbbpasszolta – a védelmünk teljesen elbizonytalanította.

Meg a kapus, nem?
Á, engem azért megtréfált néhányszor, az átlövéseknél nem voltam annyira a helyzet magaslatán. Ne nevessen, mit csináljak? Maximalista vagyok.

Kapott gólok ide vagy oda, nem lehetett rossz plusz tíznél felnézni az eredményjelzőre.
Nem hittem el, amit látok. Ez igaz? Tényleg ennyi van közte? Komolyan tízet számoltak az ellenfélre a szurkolóink? Óriási! De az öltözőből már úgy jöttünk ki a szünet után, hogy a Podgorica egyetlen esélye az, ha nekünk rohan a második félidő elején, szóval most kell igazán koncentrálnunk, mert a mai kézilabdában, pláne a nőiben le lehet dolgozni ekkora hátrányt is. Aztán láttuk, hogy Neagu már csak ül a padon, szóval alighanem ők is feladták a reményt, és már csak az a kérdés, mennyivel nyerünk. Furcsa érzés volt, de nagyon jó.

Meg hát a középdöntős csoport második helye felé is nagyot léptek ezzel a győzelemmel.
Lehet, de még nem szereztük meg, két hét múlva itthon nyernünk kell a Metz ellen, ami nem lesz könnyű, amint utána idegenben a Thüringer legyőzése sem – persze nem volna rossz, ha a végén a Podgorica elleni hazai meccsnek már nem volna tétje…

Azt azért rögzíthetjük, hogy jó passzban vannak?
Igen, de nem szabad elbíznunk magunkat. Valóban nagyon jó a hangulat az edzéseken is, élvezzük a játékot, felszabadultak vagyunk.

Ön is?
Én is.

Nem úgy, mint az ősszel…
Az nehéz időszak volt.

Számíthatott rá, hogy az lesz.
Elek Gábor előre figyelmeztetett: ez lesz életem első klubváltása, hiszen eddig csak Vácon kéziztem, és most teljesen új környezetbe kerülök, újfajta terhelést kapok, ne csodálkozzak, ha nem leszek az igazi. Bólogattam, de magamban azt gondoltam, Makacs Bíró Blanka majd megmutatja, hogy nem így lesz! De így lett.

Nehezen fogadta el a helyzetet?
Ahogy elindult a bajnokság, minden héten azt vártam, hogy jön végre egy meccs, amelyik átlendít a holtponton. De nem akart jönni. Gondoltam, majd a BL-ben, ám leszámítva a Szkopje elleni idegenbeli mérkőzést, amikor a padról beállva fogtam néhányat legalább, ott sem jött. Csak egy váci bajnokin védtem igazán jól, akkor viszont a saját szobámból indultam a meccsre, anyukám rakott krumpliját ettem előtte, szóval az nem volt mérvadó. És közben csak egyre idegesebb lettem, hogy mi történik velem? Tényleg Vácon hagytam volna a régi Blanit?

Kereste a megoldást?
Csak nem találtam. Magamra voltam dühös, hiszen én kaptam a gólokat, és Gábor hiába mondta, hogy nyugodjak meg, ne hergeljem magam, felesleges volt, ilyenkor nem hiszel senkinek, csak neked lehet igazad… Néha már úgy éreztem, mintha nem is én állnék a kapuban, edzésen is folyton magam mögül szedegettem ki a ziccereket meg a vonalról érkező lövéseket, amelyeket elvileg a legjobban védek.

Mikor jött el a mélypont?
A Siófok elleni hazai bajnokin, november elején. Én kezdtem, gondoltam, na, itt a nagy alkalom, erre már azokat a labdákat se fogtam meg, amelyekről tudtam, hová jönnek. Kinéztem Gáborra, láttam az arcát, na mondom, még egy lövés, és lecserél. Jött a lövés, az se volt meg, úgyhogy már indultam is le. Rettenetesen haragudtam magamra: Bíró, megkaptad a lehetőséget, és elbénázod? Hát gratulálok… Ráadásul ekkortájt derült ki az is, hogy nem leszek ott az Európa-bajnokságon, és valljuk be, én se hívtam volna be magam – nem érdemeltem volna meg. Rossz volt tévén nézni az Eb-t, amíg el nem kezdődött, nem is tudatosult bennem, hogy ezt bizony nélkülem is megtartják, hiába voltam a megelőző két évben stabil válogatott… De tudtam, hogy nem volna ott a helyem. Szóval mélyre kerültem, de rájöttem, hogy ha tovább sajnálom magam, attól csak rosszabb lesz. Huszonkét éves vagyok, ne azon keseregjek már, hogy nem megy a védés! Inkább végigmelóztam a decembert. Meg elmentem kirándulni – Zakopanéban, a ragyogó napsütésben, a harminc centis havat taposva kitisztult a fejem.

Ez volt a kulcs?
Fejben kellett átállnom arra, hogy már Fradi-játékos vagyok, és az egészen más műfaj. Minden szerdán és minden szombaton meccs van, csütörtökön már azzal kelsz, hogy videózol, vizualizálod a hétvégi lőlapot, aztán már jön is a taktikai edzés, na meg kéthetente elrepülsz valahová – ez sokat kivesz az emberből, míg meg nem szokja. Ráadásul a Ferencvárosban minden héten minden meccset meg kell nyerni, nincs olyan, mint előtte Vácon, hogy kevés a kötelező siker, amúgy nincs teher, csak álljunk helyt tisztességgel. Az utolsó BL-körben, Asztrahánban éreztem meg, hogy milyen rettenetesen elfáradtam mentálisan, mennyit kivett belőlem a megelőző három hónap. De amikor végre levegőhöz jutottam, kicsit összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy elengedem az előző hónapokat, rögtön jobban éreztem magam a kapuban. Sokat számított az is, hogy megszoktam az új közeget, a csapattársakkal is összeszoktunk, egyre jobban érzem, Szekeres Kláráék hová engedik lőni az ellenfeleket. Azt is kezdem megtanulni, hogy ha lecserélnek, nem kell összezuhannom; Vácon eleve csak ritkán fordult elő ilyesmi, de akkor folyamatosan dünnyögtem magamnak a padon, ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogy ha visszaállok, magabiztos legyek. Persze itt nem is kell visszaállnom, mert Szikora Meli gyönyörűen megoldja a dolgokat… Szóval építőkockáról építőkockára rakom össze magam.

Az elmúlt hetek alapján jól halad.
Jót tett a lelkemnek ez a néhány meccs. Eszerint mégsem hagytam el a régi önmagamat valahol félúton Vác és Budapest között.

Bálint Mátyás – Nemzeti Sport

– A montenegrói produkció eddigi karrierjének a fénypontja?
– Minden mérkőzés után szigorúan osztályzom magam, és természetesen mindig találok hibát a saját teljesítményemben. Úgy is mondhatnám, hogy én vagyok önmagam legnagyobb kritikusa. Ugyanakkor nem akarok álszerénynek tűnni: a Podgorica elleni meccs első félidejében valóban jól ment a védés. Persze jobban örültem volna, ha megnyerjük a második félidőt is, amikor a Buducsnoszt már inkább a cserejátékosait játszatta. De így is büszkék lehetünk az idegenbeli bravúrra.

– Felpiszkálta az önérzetüket, hogy előzetesen nem önöket tartották a mérkőzés esélyeseinek?
– Nyilván mi is tudtuk, hogy nem nyerni járnak a csapatok Podgoricába, azaz tudtuk, hogy nem mi vagyunk az esélyesek. Az edzőnk, Elek Gábor megérezte a nyerő taktikát, tudta, hogy jó formában vagyunk, ez volt talán az egyik kulcs. Nem a túlélésért játszottunk Podgoricában. És ez be is jött.

– Avasson be minket a nyerő taktikába!
– Megpróbáltuk féken tartani a Pod­gorica félelmetes lövőit, Katarina Bulatovicsot és Cristina Neagaut. Hatalmas csata volt. Emberfeletti munkát végeztek a hármas poszton játszó védőink, ami elbizonytalanította a hazai átlövőket. A megszerzett, lesáncolt, kivédett labdák után indíthattuk a gyors lerohanásokat. Fejben sokkal erősebbek voltunk, mint a Buducsnoszt, ráadásul idegenben.

– A lebonyolítási rend sajátosságai miatt többen felvetették, hogy a Buducsnoszt már „matekozik”, szándékosan nem akart nyerni a Fradi ellen, hogy akár csoportnegyedikként a Győrrel játszhasson a final fourba kerülésért. Érdemes komolyan venni ezeket a pletykákat?
– Nem tudom elképzelni, hogy van olyan csapat a Bajnokok Ligájában, amelyik ne akarna nyerni. Ezt kizártnak tartom. Szerintem ezzel felesleges foglalkozni.

– Nagyot fordult önnel a világ. Tavaly még Vácon védett, ma már a BL-ben szerepelhet. Megszokta már az új közeget?
– Nem volt egyszerű. Vácon csak bajnoki mérkőzéseket játszottam, a Fradival nem, itt minden teljesen más. A csapat, a közönség… Szoknom kellett a szerda–szombat ritmust, és persze az új célokat, elvárásokat.

– Meséljen, mi a cél? BL-győzelem?
– Most mondjam azt, hogy minden meccset meg akarunk nyerni?! Jó esélyünk van arra, hogy csoportmásodikként jussunk tovább, ehhez le kell győznünk a Metzet, a Thüringent és persze hazai pályán a Buducsnoszt Podgoricát. Ha mindez sikerül, akkor lehet esélyünk arra, hogy viszonylag könnyebb ellenfelet kapjunk a final fourba jutásért, és ha ott leszünk a legjobb négy között, akkor minden lehetséges.

Magyar Idők