A sportnapilap hétközi mellékletében beszélgettek kézilabda csapatunk új játékosával, többek között kiderül az is, honnan ered a beceneve.

Szóval a szőrén ülte meg a lovat?
Berzencén, a Somogy megyei nagyközségben nőttem fel, édesapám több hidegvérű lovat tartott, három csikó és három felnőtt ló a mai napig megvan. Ezek nem lovagolni való állatok, de olykor azért fel­pattantam rájuk, és igen, többnyire szőrén ültem meg őket, legfeljebb pokrócot tettünk a hátukra. Bár volt egy nyergünk, az csak az egyik lovat érte át.

Gondolom, magyar válogatott és kétszeres Bajnokok Ligája-győz­tes kézilabdázóként Berzence büszkesége lett.
Valóban büszkék rám, de mivel pici településről beszélünk, ahol mindenki ismer mindenkit, az is­merősök ugyanazt a lányt látják bennem, aki kisgyerekként minden szabadidejét a mezőn töltötte, bú­jócskázott, fogócskázott, és csak sötétedéskor ment haza, miután az édesanyja eljött érte. Néhány kérdé­sük mindig van hozzám. sőt, többen mondták, hogy miattam kezdték el nézni a kézilabdát, és bár nem tel­jesen értik a játékot, ha a csapatom játszik, leülnek a tévé elé. De olyan is akad, aki kifejezetten megszerette ezt a sportágat, miután látott néhány meccset.

Mennyire vezetett rögös út a ha­tár széléről a világ egyik legjobb csapatáig?
Az első nagy dilemmát hetedikes koromban okoztam a szüleimnek, amikor a kézilabda miatt Csurgóra mentem tanulni. Eleinte méq a har­mincöt kilométerre fekvő Nagykani­zsára is csak ünnepnapokon jártunk, de a nagymamám is sokszor mond­ta, hogy ami a falu határán túl esik, az már messzinek számít. Az akkori iskolaváltással kezdett megváltozni a helyzet, eqyre rugalmasabbak let­tek. Tizennégy éves koromban aztán Győrbe kerültem, bár sokan próbál­tak lebeszélni róla.

Miért?
Mert rajtam kívül vagy hatszáz másik gyerek is a Győrben akart játszani. Az ETO már 2005-ben is nagyon erős volt, Görbicz Anita már akkor is példaképnek számított, és többen kérdezgették, hogy ugyan miért ép­pen nekem sikerülne idővel odakerülni a felnőttek közé. Csurgón többen mondogatták, hogy úgyis elkallódom, maradjak inkább ott, de szerencsére nem tudtak elbizonytalanítani. Tudtam, hogy a korosztályomból kik mennek oda, tudtam, kiknél kell jobban teljesítenem, és mivel a pályán sosem voltam ijedős típus, a kemény munkának, na meg a felnőttcsapat akkori edzőjének, Róth Kálmánnak köszönhetően egy év után engem vittek fel a felnőttek közé.

A legifjabb Misi története

Édesanyám gyerekkori neve Miha Edinecz Gyöngyi, és Csurgón az ő korábbi edzője dolgozott velem is. Anyut annak idején Misikének hívták, a nagybátyámat, anyu öccsét Kismisinek, és így engem is Misinek kezdtek becézni. A korosztályos ellenfelek is így ismertek meg, így amikor a többiekkel együtt Győrbe kerültem, a becenevet is vittem magammal. De nincs vele gond, sosem zavart. Pálinger Katitól aztán később kaptam egy másikat is, ő Hobbitnak szólított.

Az öltözőben sem illetődött meg? Mégiscsak klasszisok közé került.
Az biztos, hogy a mostani és az akkori önmagam között ég és föld a különbség. Egyszer csak ott ül­tem Görbicz Anita, Pálinger Katalin és Vérten Orsolya mellett, talán ha két szót mertem szólni az öltö­zőben a megilletődöttségtől. Ko­rábban a tévé előtt bámultan őket tátott szájjal, aztán hirtelen már az edzésen tettem ugyanezt, mintha egy álom vált volna valóra. Az évek múlásával aztán persze feloldód­tam közöttük.

Elég nehezen tudom elképzelni megszeppent, ideges fiatalként. Azt hinném, egész életében ennyire laza és könnyed volt.
Pedig korábban jóval görcsösebb, idegesebb természetű voltam, de idővel beláttam, nincs értelme idegeskedni, egyszerűbb, ha hagy­juk, hogy maguktól történjenek a dolgok. Ma már szerencsére elég kevés olyan élethelyzet van, amely fel tud bosszantani.

Ha mégis meg kellene neveznie egyet?
Lássuk csak… Azért vannak olyan perceim, amikor nagyon ki tudok akadni, ha valami nem úgy történik, ahogy eltervezem. A párom, Levente két évig Spa­nyolországban kézilabdázott, és a távkapcsolat nem volt egysze­rű. Sokszor megbeszéltük, hogy kiutazom hozzá, vagy ő jön haza, aztán az utolsó pillanatban rajtunk kívül álló okok miatt mégsem jött össze. Azokat a pillanatokat ne­hezen viseltem, hiszen a kettőnk jövőjéért nagyon akaratos tudok lenni. Szerencsére már Csurgón játszik, és bár valamennyire így is távkapcsolatban élünk, azért ez már jóval könnyebb. Persze nem örülnék, ha pénteken Csurgóra menet két órán át állnék a dugó­ban a Balatonon, de még mindig könnyebb, mintha a repülőjegyek­kel kellene variálni.

1991

Nagyon eleven gyerek voltam, de különösebb gond sosem volt velem. Persze olykor rosszalkodtam, már babakoromban is, de emlékezetes csínytevést nem szoktak emlegetni a szüleim velem kapcsolatban.

1994

Hároméves koromra már mindkét öcsém megszületett. Kiskoromban sokat nevelgettem őket, én voltam a főnök, de csak normális kereteken belül. Nagyon elevenek voltunk, olykor egy-két csínytevés is belefért, de nem voltunk rosszak.

1998

Első osztályos voltam, amikor megnyertem életem első aranyérmét. Iskolák közötti, amolyan körzeti verseny volt, a pontos távra már nem emlékszem, talán 200 métert kellett futni.

Hogyan ismerkedtek meg?
Ő egy év megszakítással négy évet játszott Spanyolországban, abban az egy idényben viszont éppen Győrben szerepelt. Akkor épült az ETO arénája, így többször is ott edzettünk, ahol a fiúk. Találkoztunk néhányszor, elmentünk kávézni, aztán az egyik bulin akkori csapat­társam, Hornyák Dóra is rásegített a kapcsolatunkra, amiért a mai na­pig hálásak vagyunk neki.

Mennyire gyakori téma önök között a kézilabda?
Naponta beszélünk, elmondjuk, hogy mi történt edzésen, egy-egy meccs után megdicsérjük a má­sikat, de ennyi. Nem elemezzük egymás játékát, ha esetleg van is bármi észrevételünk, azt is jóindulatból mondjuk. Szakmai rész­leteken sosem veszünk majd össze, egyébként is profik vagyunk, anélkül is tudjuk, miben hibáztunk, hogy bárki szóvá tenné.

Milyen gyakran tudnak talál­kozni?
Eddig hétvégenként tudtuk össze­hozni, aztán ha elkezdődik a sze­zon, majd meglátjuk.

Májusban jelentette be, hogy az új idényben a Ferencvárosban szerepel. Volt már ideje meg­szokni a fővárost?
Még csak néhány hete lakom Pesterzsébeten, abból egy hetet edzőtáborban töltöttem, úgyhogy ismerkedem a várossal. Annak vi­szont örülök, hogy eddig egyetlen dugóba sem futottam bele.

2000

A mai napig emlékszem, mennyire zokogtam a sydneyi olimpia női kézilabda döntője után, ahol a magyar válogatott ezüstérmet szerzett. Csurgóról nagyon jól ismertük Balogh Beát, neki különösen szorítottunk.

2006

Győri kollégistaként voltam életemben először berúgva. Egy csapatbuli volt, de a résztvevők nevét nem mondom… Rendesen belevitték szegény berzencei lányt a rosszba, korábban nem is ittam alkoholt, akkor pedig több pálinka is lement.

2010

Hat esztendővel ezelőtt kaptam a kutyámat, Ebit. Győrben egyedül éltem, és azért vették, hogy ne legyek teljesen társaság nélkül. Szinte mindig vele sétálok, nagyon a szívemhez nőtt az évek során.

És új edzőjét, a játékosait gyak­ran ugrató és megviccelő Elek Gábor stílusát megismerte már?
Ó, már a válogatottnál is. De ha csipkelődésre kerül sor, nem va­gyok elveszve. Mindketten tudjuk, mikor lehet poénkodni, és mikor kell szó nélkül melózni. Szeren­csére remek a hangulat, még akkor is, ha az alapozás során alapo­san megdolgoztat minket Gábor. A múlt héten például olyan keményen edzettünk lábra, hogy a szökdelé­sek után már alig éreztünk valamit deréktól lefelé. Gábor persze végig kommentálta a gyakorlatokat, mi már nem kaptunk levegőt, ezért nem tudtunk visszaszólni neki. Erre megkérdezte, hogy miért veszett el a humorérzékünk.

Bármi válasz?
Á, mondtam már, hogy feleslege­sen nem idegeskedem.

Babják Bence – Sportkrém / NS