“Báró” volt az első magyar labdarúgó, aki hivatalosan is profinak szegődhetett külföldre, nemrég szívműtéten esett át korábbi remek hátvédünk.

Otthon karácsonyozhat?
Sajnos nem. Az orvosok azt mond­ták, ne kockáztassunk, ha bánni komplikáció adódik, jobb, ha itt vagyok a kórházban.

Mindig is irigylésre méltó fizikai állapotnak örvendett, elegáns volt és energikus, úgyhogy nem véletlenül becézték Bárónak – mi történt önnel?
Igyekeztem megőrizni a jó kondíci­ómat, sohasem hagytam el magam. Rendszeresen sportoltam, mozog­tam, odafigyeltem arra is, mit eszem. Egészségesen éltem. Sőt, nemcsak egészségesen, de a lehetőségek sze­rint stresszmentesen. Minden reg­gel egy órát tréningeztem, futottam, kerékpároztam, súlyzóztam. Aztán egyszer valami furcsa és szokatlan történt, mintha ezernyi tű lett volna a mellkasomban. Szúró, fájdalmas érzés volt. Azt mondtam, ennek illik utánajárni, 67 évesen az em­ber már vegye komolyan a test jelzé­seit. Elmentem EKG-ra, ahol aztán megállapították, hogy valami nagyon nem stimmel a szívemmel. Megijed­ni sem volt időm, továbbküldtek a terheléses vizsgálatra, és ott kiderült, hogy valóban nagy a baj.

Ebben a rohanó, zaklatott világ­ban lehetséges stressz és idegeske­dés nélkül élni?
Megpróbáltam. Gyönyörű helyen élünk, szép nagy a birtokom, van­nak lovaim, hatalmas zöld terü­let, olyan, amilyet az ember csak filmekben lát. Valóban boldogan élek ott, ám úgy látszik, ez sem elég ahhoz, hogy az ember megússza a kórházat, a műtétet. Előbb koszo­rúér-beavatkozáson estem át, azt reméltem, megúszom ennyivel. Saj­nos nem lehetett áttörni az elzáró­dott eret, így elkerülhetetlenné vált a sebészi beavatkozás. Amikor kide­rült, hogy műteni kell, azt mondta nekem a doktor úr, válasszak, me­hetek a Városmajor utcába vagy a Haller úti szívklinikára. Úgy voltam vele, ha meg kell halnom, akkor a Ferencvárosban történjen, úgyhogy az utóbbit választottam.

Félt?
Van valaki, aki nem retteg a súlyos szívműtét előtt!?! Amikor az elmúlt hétvégén elköszöntem a családom­tól, igyekeztem bátornak mutatkoz­ni, úgy tettem, mint aki egy lyukas fog kihúzására készül, közben néz­tem az otthonom, és az járt a fejem­ben, lehet, hogy utoljára látom. Négy órán át voltam a műtőben, furcsa, sőt rémisztő belegondolni, hogy ez alatt a szívem nem a testemben, ha­nem azon kívül dobogott, miközben ereket cseréltek. Nem lehetek eléggé hálás az orvosaimnak. Ofner Péter főigazgatónak és Székely László szív­sebésznek. Úgy, olyan szeretettel és figyelemmel foglalkoztak velem, hogy arra szavakat is nehezen talá­lok. Egyébként a műtét napján hétfő este hat órakor ébresztettek fel, és azt mondták: Bálint úr, túl van a ne­hezén. A körülményekhez képest jól érzem magam, sétálok a folyosón, és szinte hihetetlen, hogy néhány nap­pal ezelőtt szétfűrészelt mellkassal feküdtem a műtőasztalon.

Hogyan tovább?
Szanatóriumban kell pihennem még néhány hétig, az orvosok majd eldöntik, hová megyek, Balatonfüredre,Hévízre vagy maradok Bu­dapesten. A teljes felgyógyulásom, ahogy hallom, nagyjából három hónapig tart, addig vigyáznom kell magamra. S persze azután is, de on­nantól kezdve újra mozoghatok, sőt mozognom is kell.

Látogatták, keresték a régi csa­pattársak, barátok?
Martos Győző és Szokolai László többször is, a vasasos Müller Sán­dorral is rendszeresen tartottam a kapcsolatot. Szerencsere odafigyel­nek rám, és ez jólesik.

Pedig szinte teljesen elszakadt a futballtól.
Azért ez nem egészen így van. Né­zem a meccseket a tévében, szur­kolok a Fradinak és a válogatottnak, úgyhogy képben vagyok.

Hogyan élte meg a norvégok elleni pótselejtezőt, az Eb-re való kijutást?
Az eleje ijesztő volt, az északírek el­leni budapesti mérkőzést nagyon elrontották. A hajrában vezetni óriási esély, ám a csapat ahelyett, hogy őrizte volna a minimális előnyt, ment előre fejetlenül. Akkor úgy tűnt, újabb kudarc elé nézünk, mégis bíztam benne, hogy sikerül kiharcolni a továbbjutást. És ez még akkor is igaz, ha előre nem lehe­tett tudni, hogy a görögök teljesen szétesnek. Ebből a csoportból illett továbbjutni. és az is jó, hogy a sze­rencse is mellénk állt Dzsudzsák Ba­lázs bukaresti szabadrúgásgóljánál, vagy Gera Zoltán finnek elleni fejes góljánál.

No de a futballhoz szerencse is kell.
Nekem mondja?! Játékosként hány­szor álltam a nagy lehetőség kapu­jában… Például hetvennyolcban, az argentínai világbajnokságon, amikor a házigazdákkal játszottuk a nyitómeccset, és nekünk szinte parancsba adták, hogy győznünk kell. Pedig jobb lett volna tartalékol­nunk a tuti továbbjutó argentínok­kal szemben. Vagy még korábban, hetvenkettőbe, amikor Ausztriá­val játszottunk vb-selejtezőt, és a Práterben vezettünk kettő nullára. Azon a meccsen ha Juhász Péter nem kötözködik egyfolytában a keletnémet bíróval, akkor… Végül befújt egy tizenegyest ellenünk, ha nyerünk, kijutunk a nyugat-német­országi vb-re.

Az osztrákokkal most is találko­zunk.
Nem rossz csoport a miénk, ké­pesnek tartom a válogatottat a to­vábbjutásra. Bernd Storckot nem ismerem személyesen, de azt látom, hogy precíz, felkészült ember, és az a taktika, amelyet kidolgozott, sike­res lehet Franciaországban is.

Mi a véleménye a Ferencváros szerepléséről?
Itthon kiemelkedik a csapat, és a je­lek szerint az igazi értékmérő majd az lesz, miként szerepel a nemzet­közi porondon. Szerintem reális esély van arra, hogy ha nem is a Baj­nokok Ligája, de az Európa-liga cso­portkörébe bejusson. Ehhez persze a Zeljeznicar szintű ellenfeleket le kellene győznie. Persze hetvenket­tőben mi is kikaptunk Pesten a Zsel­jótól, de Szarajevóban nyertünk, és tizenegyesekkel továbbjutottunk ráadásul az egy bombaerős csapat volt, tele jugoszláv válogatottal. Szó­val küzdeni is tudni kell.

Nem lesz túl vidám a kórházban karácsonyoznia.
Az biztos, hogy lesz időm átgon­dolni az eddigi életemet, mindazt, amin keresztülmentem, amitől bol­dog vagy épp csalódott voltam. Még rengeteg célom van, és ha a megva­lósításukhoz az kell, hogy most kór­házban maradjak, akkor maradok. Ha az ember élni akar, áldozatokat kell hoznia.

Sinkovics Gábor – Nemzeti Sport