Korábbi saját nevelésű védőnk, a jelenleg Soroksáron futballozó Gábor volt fókuszban a Sportkrémben.

Nem hiányzik a rivaldafény?
Már csak azért sem, mert a rivaldafény szerintem erős kifejezés egy magyar labda­rúgóval kapcsolatban. Tudom, a Fradinak köszönhetően többen voltak kíváncsiak rám, mint egy átlagos futballistára, de a rivalda­fény Magyarországon szerintem nem létezik… Mindenki nyu­godtan elmehet a városba sétál­ni, bevásárlóközpontba, moziba, anélkül, hogy egyetlen szurkoló is letámadná őt. Legfeljebb egy autogramot kell kiosztani, de manapság már az is ritka.

Malajziában tényleg minden más volt?
Ott megőrülnek az emberek a futballért. Bálványozzák a fut­ballistákat, csak hát ott nem aláírást gyűjtenek, hanem közös fotókat. Ha lementünk a partra a családdal, tízszer biztosan oda kellett állni a kamera elé. Egy éve jöttünk haza, azóta is bánjuk, hogy nem maradhattunk.

A felesége, Dia is?
Ő is. Sőt, a gyerekek is. Amikor belevágtunk a nagy kalandba, kis túlzással semmit sem tudtunk az országról, mindössze annyit, hogy játszani fogok, és az anya­gi rész is rendben van. Aztán amikor egy év után csomagol­nunk kellett, azon tanakodtunk, milyen kár, hogy jönnünk kell haza. Hosszú távon is szívesen éltünk volna ott. Csakhogy eltört a nagylábujjam, a klub vezetői pedig azt mondták, így rizikós a maradásom, nem tartanak rám igényt, amúgy pedig szerződé­sem sincsen. Azóta is pereske­dünk.

Hogyan képzeljük el a kinti életüket? A tengerparton laktak egy ugrásra a haboktól, reggelente a teraszon kávézgat­tak, a délutáni edzést követően pedig nagyokat sétáltak a fehér homokos parton?
Ez így túl szép lenne. Borneó szigetén laktunk, egy két-há­romszázezres városban, de nem közvetlenül a tengerparton, hanem nagyjából húsz percre onnan. Gyönyörű hely volt, de nem igazán turistaparadicsom, a tömeg elkerülte ezt a helyet. A kínai és indiai bevándorlókon kívül azért rengeteg ausztrál nyugdíjas lakik ott, az élet ol­csó, a környezet mesés. Szabad­időnkben sokat kirándultunk, bejártuk a környéket. Látnivaló is akad, van híres hegységük, óriási orángután-rezervátum, utóbbit a gyerekek kifejezetten élvezték.

Fájó pont

Hat évesen kerültem a Ferencvároshoz, addigra a szüleim már elváltak. Szerencsére nem traumaként éltem meg, hiszen édesapám szinte minden nap jött hozzánk. Budapesten a XIII. kerületben nőttem fel, és már akkor is a futball körül forogtak a gondolataim. Fiatalon azt hittem, a külföld után visszatérek a Fradiba, és onnan vonulok vissza, de naiv voltam. Nem jött össze, ez fájó pont az életemben.

Jó testvérek?
Nagyon – hol kopogjam le gyorsan?! Kyra most 6, Andrej 3,5 éves. Órák hosszat képesek egymással játszani, Andrej is hajlandó babázni a testvére kedvéért, míg ha úgy adódik, Kyra is focizik a kisöccsével. Enni is csak együtt hajlandóak.

Gyepes Gábor milyen apuka?
Odahaza én vagyok a szigorúbb. Ha kell, meghúzom a határt, de azért nem vagyok vaskalapos. Szerencsére tudnak viselkedni, egyik sem irigy, nem beszélnek csúnyán, vidámak, boldogok, kiegyensúlyozottak. De ha túlpö­rögnek, már-már önveszélyessé válnak, rájuk szólok, higgadjanak le, mielőtt összetörik magukat. Egyébként igazi gondoskodó apuka vagyok, aki inkább ne­vel, mintsem lemegy gyerekbe. Andrejjel egyébként is könnyen megtaláljuk a közös hangot, ké­pes reggeltől estig focizni, ballábas, de a sportokhoz egyébként is különös érzéke van. A nyáron például a vizes vb-t néztük, aztán mikor másnap kimentünk a strandra, lehajtotta a spiccét, kiegyenesítette a karjait, és úgy ugrott a vízbe, mintha örök életében műugró lett volna.

Kyra pedig anyukájához hasonlóan műkorcsolyázó lesz?
Azt nem szeretnénk. Most a Fradiban tornázik, korábban teniszezett, ám hiába volt nagyon tehetséges, egyik pillanatról a másikra meg­utálta. Nem erőltettük. A lényeg, hogy azt csinálja, amit szeret. Jó érzéke van mindenhez, a torná­ban is nagyon ügyes, már a ver­senyzői csoport tagja.

Odahaza, a zuglói házban a nappali inkább tornaterem vagy focipálya?
Hol ez, hol az… Előbb a lányom csinál egy kézenátfordulást, majd jön Andrej, aki lerúgja a ké­pet a falról. De azért nem olyan vészes a helyzet.

A futball után

Nem szeretnék elszakadni a futballtól. Menedzserként el tudnám magam képzelni, de a televízióban is szívesen lennék szakértő. Láttam már néhány mérkőzést, játszottam Angliában, Malajziában. De ha úgy adódna, klubvezetőként is szívesen dolgoznék.

Szeretnének még gyereket?
Dia azt mondja, legfeljebb ha terhesség nélkül megoldható… A viccet félretéve, azt olvastuk, ahol három gyerek van, ott vala­melyikőjük rendre kimarad a já­tékból, szóval akkor már négyig meg sem állhatnánk. Szerintem maradunk a kettőnél. Kyrát és Andrejt tisztességgel, becsülettel fel tudjuk nevelni.

És ugyebár szeretetben. Diá­val mióta is vannak együtt?
Tizennégy és fél éve.

Igaz hogy osztálytalálkozón jöttek össze?
Igen. Annak idején a gimiben osztálytársak voltunk, aztán Dia a korcsolya miatt magántanuló lett, csak az érettségi utáni osz­tálytalálkozón láttuk újra egymást. Érdekes, korábban nem is nézegettük egymást, ott viszont egyik pillanatról a másikra szerelmes lettem belé. Ott akkor tudtam, nekem Dia kell, őt akarom.

Van idejük egymásra a gyerekek mellett?
Úgy alakítjuk. Dia mostanában ügyveze­tőként dolgozik egy cégnél, sokat melózik, de min­den héten van egy este, amikor kettesben elmegyünk valahova. Ilyenkor a nagyszülők vigyáz­nak a gyerekekre. De igazából akkor sincs baj, ha otthon vagyunk, imádunk a gyere­kekkel lenni. Néha húzzuk az időt, hogy ne menjenek még aludni, olyan jó együtt. A feleségem amúgy is igazi anyatípus, aki egy éjszakára is nehezen hagyja ott a gye­rekeket. Egyszer elutaztunk nyaralni Miamiba egy hétre, három napig azon sírt, hogy mi lehet a gyerekekkel, három napig pedig kérte, hogy menjünk már haza. Egy napig élvezte a kiruccanást. Dia egyébként azt mondja mindig, ha egy anya boldog, akkor az egész család az. Lehet ebben van valami…

Labdaszedés az Üllői úton

Édesapámmal egészen fiatalon kezdtem kijárni meccsekre, az Üllői útra bérletünk is volt. Emlék­szem, később aztán labdaszedő is lettem, óriási büszkeség volt az. Akkoriban egy bajuszos bácsi volt a technikai vezető, a meccs előtt mindig jött, és emlékeztetett ben­nünket, ha vezet a csapat, nem kell sietni a labdával, ellenben ha vesztésre állunk, kutyafuttában dobjuk vissza azt a nagyoknak. Mindegyikünk véresen ko­molyan vette. Ha nem volt kedvező az eredmény a Ferencváros számára, kis túlzással fejest ugrottunk a pálya körüli árok­ba, hogy minél gyorsab­ban vissza tudjuk adni a labdát. Aztán előfordult. hogy a szünetben pályára léphettünk, a nagypályán fociztunk tíz percet, de azt mondták, csak tor­nacipőben futballozhatunk, ne túrjuk fel a gyepet. Csak felnőtt fejjel értettem meg, mek­kora butaság volt ez. Összevissza csúszkáltunk a pályán.

Mese kifulladásig

Odahaza a gyerekekről szól az élet, szóval nem is kérdés, szinte mindig mese megy a televízióban – már ha bekapcsoljuk a készüléket. Min­dig van valami aktuális kedvenc, a kisfiam, Andrej most például a Verdákat nézte meg százhuszadjára. de a Gru című animációs film második része is a favoritok közé tartozik, ha lehet, az még többet ment mostanában nálunk. De a kislányom, Kyra
is imádja a meséket, olykor nem lehet őket kirobbantani a televízió elől. De ha nem mese megy odahaza, akkor vala­melyik sportadóra kapcsolunk. Az Üllői útra csak nagyon ritkán járok ki meccsekre, de odahaza Andrejjel a Ferenc­város találkozóit általában megnézzük a tévében, de a Bajnokok Ligája-meccsek elé is gyakran leülünk. Ő ide-oda szaladgál, aztán két sprint között megkérdezi, lőtt-e már valaki gólt. A meséket is szívesen nézem, hajlamos vagyok belebambulni, a fotelban elsüppedve jó néha kikapcsolódni.

Borbola Bence – NS / Sportkrém