A Las Vegasban krupiéként dolgozó „Juanitóval” beszélgettek a Hosszabbításban.

Amerika – de valóban az álmok országa?
Ha becsületesen dolgozol, meg tudsz élni. Nekem már ez is kisebb csoda. Az ember persze mindig többre vágyik, de azok után, hogy otthon három cégemet is felszámolták, hogy becsődölt a káeftém, a bétém, majd még egy magánvál­lalkozásom is, és tényleg kilátástalannak tűnt a jövő, a Las Vegas-i életemre nem panaszkodhatom.

A reménytelenség hajtotta a tenge­rentúlra?
A kényszer. És a lehetőség a boldogulás­ra. Otthon egyéb se maradt, mint a köz­munka. Kétezer-háromban a futball által megismertem egy évtizedek óta kint élő magyar srácot, az ő segítségével álltam krupiénak a kaszinóvárosban. Labdarú­góként úgyis egész álló nap kártyáztunk, és közel az ötvenhez megtanulhatóbb­nak tűnt, mint a villanyszerelés vagy a szobafestés. Este nyolctól hajnali ket­tőig, máskor négyig melózom, minden centért keményen meg kell dolgozni, de legalább megélsz.

Mennyiből, ha nem túl indiszkrét megkérdezni.
Az Államokban a minimál óradíj nyolc dollár és huszonöt cent, na, most ki le­het számolni, hogy a napi nyolc órával mennyi kaparható össze. Plusz a jatt, amit ugyancsak be kell vallani.

Azért azt megnézném, ahogy nerc­bundában odasétál az asztalához Julia Roberts, és miután kétszer megpör­gette a kockát, csinos kis dekoltázsát megvillantva elhajítja, majd odalök ezer dolcsi borravalót.
Ezret?! Julia Roberts?! Az egyedüli híresség, aki a mi külvárosi kaszinónk­ban megfordult, a Palms kaszinó tulaj­donosa, aki foglalt egy asztalt, és csak velünk, krupiékkal baccarat-zott. Oké, az nekünk is jó nap volt: ő nyert tízezer dollárt, nekem adott hétszázötvenet, a borravaló persze szokás szerint ment a közösbe.

Nem csalogatja valamelyik szuper­szálloda, az MGM vagy a Bellagio?
Öreg vagyok én már azokhoz… Kapcso­lat kellene, az pedig nem nagyon van, ennek ellenére többször beadtam már a jelentkezésemet, mindannyiszor siker­telenül.

A futball pályán viszont annál jobban szerepelt, ehhez képest legalábbis végtelenül szomorú, hogy tízezer kilométerre a hazájától kénytelen boldogulni.
Nem tudom, hány olyan exfutballista kering a világban, aki tíz év első osztályú játék, kétszázhetvenegy mérkőzés után a napi betevőért kivándorolni kényszerül… Én még a szocializmusban játszottam, egy győztes meccs a Fradiban ezerhatszáz forintot ért, a havi átlagfize­tés háromezer forint volt. Ez azért nem olyan égbekiáltó különbség, ahhoz leg­alábbis sovány, hogy sínre tedd a futball utáni életed, ráadásul az én generációm épp a rendszerváltáskor hagyta abba, hirtelen minden új volt, de senki sem segített, elengedték a kezünket. Próbál­koztam persze, sorra alapítottam a vál­lalkozásokat, aztán egymás után mentek csődbe. Az istenért sem jutottam egyről a kettőre. Nyilván az én hibámból is, de nem biztos, hogy csak rajtam múlt.

Meglehet, az a keménység hiányzott, ami a pályán jellemezte. Átfordult az egyébként valaha durvaságba?
Fair módon voltam kemény, szemtől szemben, sohasem alattomosan. Nem kértem, de nem is adtam kegyelmet.

Hogyan viselték a megpróbáltatáso­kat a csatárok?
Nem túl jól. Ha valaki le akart engem győzni, fizikailag kellett megvernie, az viszont azért nem volt egyszerű, mert gyors játékos voltam.

Ebedli Zoltán
Csupa kellemes emlék fűz Cicához, csak jót tudok róla mondani. Lehet, hogy a futballtudása nem emelte a klasszisok közé, de szívét-lelkét kitette a pályára, akarása, lelkesedése miatt is példakép lehetne a maiak előtt. Beceneve megszületésének történetére ellenben másképp emlékszem. A kőkemény Friedmanszky Zoltán edzősködése idején magaslati edzőtáborba vonultunk, és ő egy pohár sört mindenkinek engedélyezett. Karcsi azt mondta, nem iszik, mert bajban lesz a magaslaton, ehhez képest másnap csak ő nem jött edzeni, belázasodott. Mi van, romlott volt a tej, Cica? – kérdeztük tőle. Hát én ezt a verziót ismerem.

De hogy passzol ehhez a karakterhez a Cica becenév?
Úgy esett, hogy a harmadik ferencváro­si mérkőzésemen a PVSK ellen játszot­tunk idegenben. A pécsieknek volt egy Horváth nevű csatáruk, akivel rendesen viaskodtunk, mígnem egy összeakasz­kodásnál lehúztam a földre, s közben csúnyán összekarmoltam a nyakát. Nyilasi Tibinek sem kellett több, közöl­te, úgy karmolsz, mint egy cica. Azután már csak úgy szólítottak.

Fogadjunk, hogy nem örült neki.
Biztos, hogy egy krupiéval akar…? Egyébként jópofának tartottam, különö­sebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Mindenki úgy hívott, még a szö­vetségi kapitány, Mészöly Kálmán is.

És a Fradi-tábor?
Juanitónak.

Imádták.
Én is a Fradi-szurkolókat. Sajnálom, hogy csak egyszer lettünk velem baj­nokok, pedig ha jobban menedzselik az együttest, néhány aranyat még szerezhettünk volna. Csakhogy amíg mi az ezerhatszáz forintos prémiumért futbal­loztunk, Győrben húszezer járt a győztes meccsért, és amíg mi ötvenezret kap­tunk a bajnoki címért nyolcvanegyben, a második tatabányaiak száztíz ezret.

Nem volt ez beszédtéma az öltöző­ben?
Dehogynem. Fiatalok voltunk, nem hülyék. De ez a Kádár-rendszer volt, mit tehettünk volna? Edzőt is a kerüle­ti párttitkár nevezett ki, amikor Vincze Gézát tették meg szakvezetőnek. Aztán majdnem kiestünk. Sárosi Lászlónak kellett megmentenie a csapatot. Vincze Géza úgy döntött, a fiataloknak szavaz bizalmat, kijelentette, akkor sem ját­szunk, ha válogatott szinten futballo­zunk. Kis híján elintézte a Fradit. Laci bácsi az utolsó hat-nyolc meccsre vis­szatette a rutinos futballistákat, bent maradtunk. Engem a következő szezon után elküldtek, a Volán és a Siófok után a drága Móré Imre bácsi jóvoltából Svédországban játszottam, de addigra a magyar futball már gyors süllyedésbe kezdett.

Van rá magyarázata?
A menedzselésen és az oktatáson múlt. Nem használ, ha párttitkár képzi a fut­ballistákat, és az is áldatlan állapot, amikor a mi bérezésünkkel a százezer dollárt kereső bilbaói játékosokkal szemben követelik meg a helytállást. Mégis kiejtettük nyolcvankettőben az UEFA-kupából a spanyolokat – hasonló ma már elképzelhetetlen. Mert ha ma nem is párttitkárok oktatják a futballt, a képzés aligha megfelelő. Ha fizikai­lag nem tudod legyőzni az ellenfelet, nincs esélyed. Nekem a német játéko­sok, Franz Beckenbauer, Paul Breitner voltak a példaképeim, azt tanultam, a fizikai felkészítés, az erőnlét megszerzé­se az elsődleges. Ha német erőnlétünk lesz, mi is kijutunk a vébére.

Ma a válogatottnál és néhány klub­nál is a németes módi dívik, hanem a technikával már akadnak gondok.
Az én időmben minden első osztályú csapatban találni lehetett minimum egy, nemzetközi mércével is kifogástalan technikájú spílert, Pásztor Józse­fet vagy Csapó Károlyt, és akkor még a klasszisokról, Nyilasi Tiborról, Törőcsik Andrásról, Kiss Lászlóról nem beszél­tem.

A védők között Jancsika Károly is annak számított?
A legjobb voltam.

Mégis mindössze egyszer válogatták be a nemzeti csapatba.
Mészöly Kálmán tett be. Mezey György már nem, tőle kell megkérdezni, miért nem. Pedig az említett klasszisok ellen is megálltam a helyem, de az elisme­rést valóban nem a szakmától, inkább a szurkolóktól kaptam. Rendre húsz­huszonötezer ember előtt futballozni az Üllői úton, a bajnoki cím, amikor a vállukon vittek le a gyepről, elégtételnek nekem megtette. Élmény volt minden ferencvárosi bajnokim.

A maiakról vannak információi?
Nem nagyon.

Azt tudja, ki az edző?
Csak nem német?

Thomas Doll.
Az ő neve ismerősen cseng. De távol va­gyok én a hazától…

Nehezen formálja a szavakat.
Mert nehéz volt otthagyni Krisztina lányomat és az édesanyámat… De semmire sem mentem otthon… Ame­rikában vettem egy lakást, ha nyögöm is a részletét, inkább a sajátomét fize­tem, mint másét. Dolgozom tisztes­séggel, hét évig még biztosan, az Ál­lamokban hatvanhat évesen mehetsz nyugdíjba. Addig osztom a lapokat, persze ha tehetném, ma is fociznék. Egy futballista élete végéig futballista maradna.

Hosszabbítás – Galambos Dániel / NS