Zsuzsi írt egy esszét az átigazolásának hátteréről a Nemzeti Sportnak.

Képzeld el, hogy élsportolónak álltál.

Képzeld el, hogy fiatal korodtól azt mondják rólad, hatalmas tehetség vagy, aki bármeddig eljuthat.

Képzeld el, hogy a legjobb éveidben kipróbálhatnád magad a világ egyik legerősebb csapatában. A csúcsok csúcsán.

Megvan?

És most képzeld el magad tíz évvel később, túl a pályafutásod végén.

Képzeld el, hogy mindig azon rágódsz, vajon kihoztad-e magadból a maximumot. Képzeld el, hogy elszalasztottál egy soha vissza nem térő lehetőséget. És képzeld el, hogy egész életedre benned marad a tüske, hogy végül nem tudtad meg, mi lehetett volna belőled. Mert mikor eljött az igazság pillanata, te nem voltál elég bátor.

Pocsék érzés, igaz? Tudom, hogy az. És azt is tudom, hogy én nem akarom átélni ezt az érzést.

Hát ezért megyek el nyáron a Fradiból, és ezért mondtam igent a Győr hívására.

Életem legszebb öt évét töltöttem a Népligetben, és örökre hálás leszek mindenért, amit itt kaptam. Kezdve az első pillanattól – amikor azt a csapongó, kissé nehezen kezelhető, bár nagyon elszánt lányt, aki voltam, elküldték az ETO-tól, és ő új otthonra talált a Ferencvárosban.

Azt mondják, az élethez szerencse is kell, és nekem hatalmas szerencsém volt, hogy éppen itt kötöttem ki. Itt nyertem két KEK-et, itt lettem BL-gólkirály… Itt lettem az a játékos, aki most vagyok, és ezt nagyon nagy részben Elek Gábornak köszönhetem. Ő az első olyan edzőm, aki maradéktalanul megértett – az első, akivel sosem volt igazán komoly konfliktusom. Elhitette velem, hogy több van bennem, hogy nagy dolgokra vagyok képes, és segített, hogy ezt be is tudjam bizonyítani – elsősorban magamnak. Pedig akkor már abban sem voltam biztos, hogy valóban ez való nekem, hogy egyáltalán lehet még belőlem igazán jó kézilabdás… De a Fradiban befogadtak és elfogadtak, és segítettek, hogy újra felépítsem magam, én pedig igyekeztem ezt a legjobb tudásom szerint meghálálni. Remélem, sikerült is adnom valamit annak fejében, amit kaptam.

Az biztos, hogy ez a közösség nagyon fog hiányozni. Amíg bele nem kerülsz, nem is érted, mit jelent a Fradi-család tagjának lenni: hogy bármilyen problémával fordulhatsz bárkihez, és biztos lehetsz benne, hogy melletted áll, és hogy segíteni fog. Természetesen a szurkolótábornak is mindig helye lesz a szívemben: ha egyszer valaki közéjük tartozik, tűzön-vízen át kitartanak mellette. Az egyik legkedvesebb emlékem, ahogy egy a Győr elleni szoros vereség után lógó orral megyünk körbe pacsizni, és csak biztatást, dicséretet kapunk. És amikor eszembe jut, hogy Viborgban hogy ünnepeltük együtt a KEK-győzelmet, mindig önkéntelenül is elmosolyodom. Micsoda pillanatok voltak…!

De az ember mindig többre vágyik – én legalábbis mindenképpen, és az utóbbi időben egyre erősödött bennem az érzés, hogy eljött az idő. Persze így sem volt könnyű a döntés. Két hónapig gondolkodtam, mire végül egy reggel azzal ébredtem, hogy rendben, elszántam magam. Még egyszer mérlegre tettem mindent, aztán elindultam a Kőbányai útra, és elmondtam Gábornak, hogy elmegyek. Nagyon bíztam benne, hogy megért – és ahogy mindig, most is megértett. És megértett a vezetőség és a társak is. Ők is tudják, hogy nem azért megyek el, mert ne érezném jól magam, vagy mert ne bántak volna jól velem. A szívemhez nőtt a Fradinál sok minden és sok mindenki, úgyhogy biztosan visszajövök majd, méghozzá nem csak ellenfélként, hanem, remélem, barátként is.

Korábban is kerestek Győrből, de mindig nemet mondtam. Most viszont úgy éreztem, ha nem váltok, talán már nem lesz még egy lehetőségem. Én pedig kíváncsi vagyok, valóban ott-e a helyem a legjobbak között. Hogy megállom-e a helyem egy olyan öltözőben, ahol szinte mindenki világsztár, és egy olyan közegben, ahol ki kell lépnem a komfortzónámból. Ahol angolul is meg kell értetnem magam, és ahol akkor is a legjobbamat kell nyújtanom, ha rossz napom van. És ahol a Bajnokok Ligája-győzelem a cél – mert nagyon szeretnék egyszer BL-t nyerni. Már várom az edzéseket, azt, hogy mindennap a világ legjobbjaival szemben tehessem magam próbára. Rengeteg jót hallottam Ambros Martínról, és úgy érzem, az ő keze alatt tovább fejlődhetek, kihozhatom magamból a maximumot.

Huszonnyolc évesen talán már nekem is benőtt a fejem lágya. Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem izgulok, de úgy érzem, készen állok. Feldobtam a labdát – magam is kíváncsi vagyok, le tudom-e ütni. Az biztos, hogy a nyártól egy új kaland kezdődik.

De előbb még nyerünk valamit a Fradival.

NSO