Martos Győző tegnap ünnepelte 65. születésnapját.

Így nehezen érné utol Oleg Blohint…
Ne is mondja. Négy hét fekvőgipsz… Bámultam a tévét, kész szerencse, hogy sok futballt közvetítenek, így valahogy eltelt az idő. Az a furcsa, hogy játékosként megúsztam a súlyos sérüléseket, erre tessék, most öreg fejjel, teniszezés közben szakadt el az Achilles-inam. Harminc éve püfölöm a labdát, majdnem olyan jó vagyok, mint Björn Borg, de most jól megjártam. Egy rossz mozdulat, aztán jöhetett a műtét, a fekvő-, majd a járógipsz, s néhány napja tudok bicegve mászkálni.

Minden rosszban van valami jó. Így legalább láthatta a televízióban a magyar bajnokikat.
Az MLSZ szövetségi ellenőre vagyok, tehát munkaköri kötelességemből is járom a stadionokat és nézem a meccseket. Számomra kiábrándító, hogy az új vagy éppen a régi stadionok konganak az ürességtől, képtelen vagyok megbarátkozni vele, hogy a nézők, a szurkolók eltűntek a magyar pályákról. Nem is tudom, hogyan lehet ebből a válságból kimászni.

Először is jó futball kellene hozzá.
Így van, például a számomra szentélyt jelentő Üllői úti arénában is. A maiakkal nem vagyok annyira kibékülve, mert nekem ez még nem a tökéletes, az igazán FTC szintű csapat, hiszen hiányoznak belőle a nagy egyéniségek és a tudatos szakmai építkezés. Jön az új év, ilyenkor szokás fogadkozni. Én jobb Fradit kívánok a drukkereknek és persze magamnak is, hiszen az őszinte kritika ellenére imádom a csapatot, a klubot.

Ezek szerint kijár a meccsekre az új arénába.
Hogyne járnék! Dzurják Csöpivel bérletesek vagyunk, és amikor van időnk, kimegyünk. Gyönyörű a létesítmény, de most még hiányzik belőle a lényeg, az igazán erős, bajnokesélyes Fradi, no meg a hangos, lelkes szurkolás. Lehet, hogy naiv vagyok, de a fradisták előbb-utóbb talán engednek, befejezik a tiltakozást, és újra a csapat mögé állnak.

Tartja a kapcsolatot a régi játékostársakkal?
Még szép! Hétfőnként mindig ott vagyok az öregfiúk meccsen, de amúgy is rendszeresen beszélek, találkozom Nyilasi Tibivel, Ebedli Zolival, Rab Tibivel és a többiekkel. Jó brigád voltunk mi annak idején, összetartó, egymásért is küzdő társaság.

Furcsa, hogy csak egy bajnoki címet nyert a Fradival, pedig végigolvasva az akkori összeállítást…
Jók voltunk! De az Újpest még nálunk is jobb, ezt el kell ismerni. Persze olykor így is elkaptuk őket. Például 1973 októberében, amikor Branikovits Laci két góljával kettő-egyre győztünk a Megyeri úton. Ez azért is maradt meg bennem, mert a bátyámnak aznap volt az esküvője, és én a győztes találkozó után mámoros hangulatban mentem a lagziba, ahol aztán több százan ünnepeltek.

Arra a góljára emlékszik, amelyet ugyanabban az évben lőtt 35 méterről a Vasas kapujába a Fáy utcai stadionban?
Most, hogy mondja… Nagyjából a Béke térről eresztettem meg a labdát, és Mészáros Bubu hiába vetődött. Várady Bélával számtalan csatát vívtunk egymással, és ha a Vasas szabadrúgáshoz jutott, egyikünk sem akart beállni a sorfalba, úgy féltünk Béluska gyilkos erejű lövéseitől. Még nála is nehezebb volt futballozni Zámbó Sanyi ellen, az ember nem tudta, hogy jobb vagy bal lábbal cselez-e, hihetetlenül technikás labdarúgó volt. A legnagyobb ellenfelem mégicsak Oleg Blohin volt. Fantasztikus gyorsasággal és labdabiztonsággal volt megáldva.

Részt vett két VB-n, ráadásul valamennyi mérkőzésen pályára lépett. Erre igazán büszke lehet.
Büszke is vagyok. Az más kérdés, hogy nem úgy alakultak az események, ahogy terveztük. ’78-ban az Argentínában rendezett vb előtt gyakorlatilag tönkretettek bennünket, másfél hónapig készültünk rá, egyik edzőtáborból a másikba mentünk, nőt, sört, bort, civil embert csak filmen láttunk. Összezártak bennünket, a végén már untuk egymást és alig vártuk, hogy hazamehessünk. Ami a négy évvel későbbi spanyolországi vb-t illeti, abból is több jöhetett volna ki, ha nincs az a szerencsétlen gól a belgák ellen. Mészöly Kálmánra, az akkori kapitányra a mai napig barátsággal gondolok, mert Ő élt-halt a játékosokért, tudott fanatizálni. Az utódok sokat tanulhatnának tőle.

A fiúk most Dárdai Pállal nekimennének a világnak.
Egyértelműen jó választás volt kinevezni Dárdait. Érti a játékosok nyelvét, s benne van a német tudatosság és mentalitás. Ettől függetlenül félek a sorsdöntő meccsektől, mert a finnek és a görögök annak idején minket is megtréfáltak. Sohasem felejtem el, hogy a görögök ’78 októberében miképp vertek meg bennünket Szalonikiben. A szünetben még 0-0 volt az állás a szakadó eső miatt egy nappal eltolt találkozón. Bejött az öltözőbe Kutas István, az MLSZ elnöke, és üvöltött: „Maguk mi a francért védekeznek?! Támadjanak, támadjanak!”. Kaptunk egy négyest…

Megrémiszti a 65 év?
Furcsa, hogy az ember már látja az út végét… Ami jó, hogy ingyen utazhatok buszon, villamoson. Ez is szép ajándék az élettől, nem?

Sinkovics Gábor / Nemzeti Sport