Dragana holnap lép pályára utolsó mérkőzésén – a Fradiba igazolásáról is elmesélt egy szép történetet.

Volt már erőd összegezni a vasárnap végéhez érő, csaknem húszéves pályafutásodat?
Nem igazán, nem is tudom, őrület az egész. Csak akkor tudatosult bennem, hogy vége lesz, amikor néhány nappal ezelőtt bejelentettem, addig nem éreztem át igazán, inkább csak elfogadtam a helyzetet. Aztán elkezdtek hívogatni az ismerősök, sorban kaptam az üzeneteket, és ilyenkor érti meg az ember, hogy milyen sokat jelentett másoknak, hogy mennyire fontos volt számukra, hogy láthatnak a pályán. Rengeteg gyönyörű üzenetet kaptam, sokan írták azt is, hogy köszönik, hogy mindig önmagam voltam a pályán. Egész karrierem során erre törekedtem, és azt hiszem, sikerült is.

Nehéz volt meghozni a döntést?
A szezon elejétől kezdve sokat gondolkodtam rajta. Harminchat éves vagyok, és igazából azon gondolkodtam, hogy játsszak-e még egy évet vagy most befejezzem, és végül úgy éreztem, hogy plusz egy év már nem változtatna semmin, inkább elkezdem már most az edzői munkát, jobb, ha már most erre, a tanulásra, fejlődésre koncentrálok ebben a szerepben. Ha még tíz évet játszhatnék, biztosan nem hagynám abba, de más a helyzet, és az, hogy tudom, mihez akarok kezdeni, hogy a sport és a kézilabda része maradok, segít, hogy ne csak a szomorúság legyen bennem. Nehéz erről beszélni, el is tudnám sírni magam közben…

Van már egyértelmű jövőképed, hol látod magad néhány éven belül?
Sokat álmodozom, de játékosként is ezt tettem. Boldog vagyok, mert rengeteg tapasztalatot szereztem, dolgoztam balkáni és skandináv edzőkkel is, sokat tanultam tőlük. Minden edzőről jegyzeteket írtam, van egy füzetem, amibe leírtam az edzéseket, az érzéseimet, hogy mi tetszett, mit csinálnék másképp, ez most mindenképp jól jöhet. Hiszek abban, hogy ha keményen dolgozom, akkor sikeres lehetek, nyitott gondolkodású akarok maradni, nem szeretnék egyetlen rendszerhez, mondjuk csak a skandinávhoz vagy a balkáni stílushoz ragaszkodni.

Milyen jegyzeteid vannak az FTC-ről?
Uhh, csak a legjobbak… A Buducsnoszt után mindig is olyan klubot akartam találni, ahol hasonló érzéseim lehetnek, mint ott voltak, és itt mindent megtaláltam, amit szerettem volna. Mondhatom, hogy itt voltam a legboldogabb, ahol valaha kézilabdáztam. A szurkolók miatt, a klub miatt, az itt dolgozó emberek miatt, mindenki profi és közben nagyon emberi, és tényleg mindenki szereti a Fradit. Emlékszem az első felkészülési meccsre, attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy ide tartozom. Az évek alatt nem érdekelt, ki mit mond kívülről, hogy jók vagyunk-e vagy sem. Hittem abban, hogy amikor pályára lépünk, akkor működik a Fradi-mentalitás. És ez én vagyok. Azt mondhatom, hogy ez a klub én vagyok, mert ugyanígy gondolkodom: pályára lépni, harcolni, meghalni a sikerért, mindent beleadni, teljesen mindegy, kik a játékosok, vagy hogy mi vagyunk-e a világ legjobb csapata. Egy dolgot mindig tudunk: mindent beleadunk. Számomra ez a legfontosabb.

Gondoltál rá, hogy mi lett volna, ha korábban rátalálsz a Ferencvárosra?
Talán nyertünk volna egy Bajnokok Ligáját… Őszintén szurkolok, hogy a Fradi a jövőben megnyerje, szerintem minden adottsága megvan hozzá, de az biztos, hogy számomra Európa legjobb klubja. Nem a címek vagy a BL-trófeák száma miatt mondom ezt, hanem azért, mert ahogyan ezt a klubot vezetik, amilyen emberek dolgoznak itt, az szerintem egyedülálló, egyetlen másik klubnál sem tapasztaltam ilyet. A következő szezontól én leszek a csapat legnagyobb szurkolója, és remélem, hogy először eljut a csapat a final fourba, és aztán meg is nyeri a Bajnokok Ligáját, mert megérdemli.

Korábban azt mondtad, hogy csendben, felhajtás nélkül szeretnél visszavonulni, és nem szeretnél olyan búcsút, mint amilyent a pályafutásod megérdemelne. Miért?
Egész karrierem alatt úgy gondoltam magamra, mint valakire, aki egyszerűen csak sportol, mert szereti. Ahogy mások is bemennek dolgozni, mert szeretik a munkájukat. És amikor valaki abbahagyja, abból általában nem lesz nagy esemény. Én csak megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból, és boldog vagyok, ha a pályán kívül is tudtam segíteni valakinek. Ha valaki motivációt kapott abból, ahogy harcoltam, esetleg egy órára el tudta felejteni a problémáit, mert örömet szereztünk neki a játékunkkal, vagy ha egy gyerek miattam kezdett el kézilabdázni, az nekem talán még többet jelent, mint egy Bajnokok Ligája-győzelem.

Szerintem nem is érzed pontosan, mennyire szeretnek téged az emberek.
Van egy vicces történetem. Amikor a klubbal egyeztettünk az átigazolásról, volt egy videóhívásom Elek Gáborral, és azt kérdeztem tőle: „Ti megőrültetek? A szurkolóitok utálnak engem, mindig meg akarnak ölni, amikor itt játszom.” Ő pedig azt mondta: „Hidd el, ha itt leszel, a végén téged fognak a legjobban szeretni.” Gyönyörű történet, soha nem gondoltam, hogy ennyire beleszeretek ebbe a klubba, de így történt, és végtelenül büszke vagyok rá, hogy a része lehettem.

Mit viszel magaddal a Fradiból?
Rengeteg emléket. Sok nagy meccset, sok különleges pillanatot. Néha visszanézem a videókat és a képeket az elmúlt évekből, és ilyenkor döbbenek rá, milyen erősek voltunk abban az időszakban. Magammal viszem, hogy soha nem szabad feladni, a végsőkig kell harcolni. Ez bennem is mindig megvolt, de amikor ide kerültem, megerősítést kaptam arra, hogy ez a helyes út. Biztos vagyok benne, hogy ez mindig a második otthonom marad, talán a legfontosabb dolog, hogy érzem, hogy bármikor visszajöhetek ide, és újra boldog lehetek, akár csak néhány órára is, ugyanazt érezve, mint amikor itt játszottam.

A teljes interjú: Fradi.hu