A FradiTV adásában fókuszban többek között korábbi remek támadónk.
A teljes adás a MédiaKlikken is elérhető.
– Nagyon boldog születésnapot kívánunk! Hogy telik majd ez a nap?
– Köszönöm szépen! Egyébként semmilyen ünneplő vagyok, ugyanolyan nap lesz, mint a többi, semmi extra. Ezek csak számok, amiket el kell fogadni, mást nem tudunk csinálni. Egyébként ma Karancslapujtőre megyünk az öregfiúkkal játszani egy jótékonysági tornára. Ezeket szeretem, találkozunk a régi ismerősökkel, focizunk, eszünk-iszunk, jól érezzük magunkat és legalább egy nemes célt is támogatunk.– A klub nevében is szeretnénk nagyon boldog születésnapot kívánni ezzel az aprósággal.
– Ó, egy jó mez! Nagyon szépen köszönöm, jó lesz. Én már ugye ebben nem játszottam, és a mezszámom az 55-ös volt…– Akkor majd visszajövünk öt év múlva és hozunk egy újabb kollekciót.
– Úgy legyen!– Ha azt mondják neked, hogy Ferencváros, mi jut róla először eszedbe?
– Három évet töltöttem a Fradinál, az első két év összességében abszolút pozitívnak tekinthető. Bár tudjuk, hogy az FTC-nél csak az első hely az elfogadható és a 2002/03-as idény végén még nem lettünk bajnokok. Azt gondolom, hogy nem kell szégyenkeznünk, hogy két év alatt egy bajnoki címet és két Magyar Kupát nyertünk.– 2002-ben attól a Dunaferrtől érkeztél, amely Magyarország legjobb csapata volt akkoriban. Mi indokolta, hogy Tököli Attila a Fradihoz igazolt?
– Dunaújvárosban öt évet voltam, pályafutásom első sikereit értem ott el. Az NBI-es bajnoki cím után volt egy második és egy negyedik helyünk, utána sajnos változtak a dolgok Dunaújvárosban. Váltani kellet.– Miért a Ferencváros?
– Egyébként 1997-ben tárgyaltam a Fradi vezetőivel, akkor még nem jöttek össze a dolgok. 2002-ben lejárt a szerződésem Dunaújvárosban, voltak lehetőségek itthon és külföldön is. Sőt, először úgy nézett ki, hogy akkor sem a Fradi lesz, mert korábbi dunaújvárosi edzőm, Egervári Sándor az MTK-hoz ment és hívott oda. Aztán jó irányba fordult a helyzet a Fradinál és végül meggyőztek, hogy ott folytassam a pályafutásomat.– Már az első szezonodban Magyar Kupát nyertél a csapattal. A 2002/03-as szezonban a DVSC-t éppen a te két góloddal győztük le. Hogyan emlékszel vissza arra a mérkőzésre.
– Abszolút pozitívan! Emlékszem, valamikor délután játszottunk a Népstadionban, de nagyon meleg volt. Az első félidőben Szűcs Lajos kicsit benézett egy hazaadást, de volt a csapatban akkora tartás, hogy megfordítottuk a meccset. Az, hogy az én két gólommal, az nyilván egy plusz extra, de mindig úgy voltam vele, hogy első a csapat.– Az utolsó fordulóban viszont a bajnoki cím nem sikerült és a szurkolók ennek egyáltalán nem örültek. Ennek sajnos nem csak hangot adtak. Ezután, ha jól tudom, neked és néhány csapattársadnak megfordul a fejében a távozás gondolata.
– Igen… Sajnos a mai napig nem igazán értem, hogy ott mi történt. Nyilván ennyi idő távlatából már szépülnek az események és örülök, hogy manapság ilyen nem történhet meg. Azt gondolom, hogy az nem odavaló volt. Elég mélyen érintette az embert. Aztán úgy alakult, hogy maradtunk, szerződésem is volt, de sokat beszélgettünk a játékostársakkal is. Ez egy olyan dolog, amit elég jogtalannak éreztünk, hiszen két héttel előtte még kupát nyertünk, ami után mindenki a vállán cipelt minket, majd az utolsó forduló után meg majdnem megverni akartak minket… Ezek a szélsőségek azért nem férnek bele az egész körítésbe. Mi is emberek vagyunk, hibázhatunk, szerettük volna megnyerni a bajnokságot, de azt gondolom, hogy a következő szezon mindenkit kárpótolt.– Azért 103 meccsen 70 gól az igazán figyelemreméltó eredmény a Fradiban. Van egyébként kedvenc gólod?
– Szerencsére volt egy pár, de nincs úgy kifejezetten kedvenc gólom. De ha már mondanom kell egyet. Nem életem legszebb gólja, ráadásul fejesből született, ami azért minimális volt a pályafutásom során. 2003 márciusában az Újpestet győztük le 1-0-ra az Üllői úton, a 88. percben fejeltem gólt éppen a B-közép előtt. Az a hangrobbanás, ami akkor történt, azért az elég jó volt.– Egy németországi és ciprusi kitértő után igazoltál haza, ismét a Fradihoz. 2006-ot írunk, akkor a csapatot sajnos a másodosztályba száműzték, de te mégis jöttél.
– Sajnos nekem ez a külföld nagyon nem jött be. A Köln után az akkori magyar szabályok miatt nem tudtam hazaigazolni, így lett Ciprus, majd ismét megnyílt az út Magyarországra. Nem voltam már fiatal, de azért voltak ajánlatok, mégis a Fradit választottam. Akkor zárták ki a csapatot, és akkor úgy volt vele az ember, hogy egy szép és nemes feladat lenne, ha vissza tudnánk juttatni a csapatot. Ennek a feltételei nem voltak adottak, de nyilván, ha hívják az embert, akkor erről még nem tud. Ugye sajnos négy szezonon keresztül nem sikerült visszajutni az NBI-be, de hála istennek ezt is túlélete a klub és most minden szép és jó.– Aktív pályafutásod során tudatosan készültél az edzői karrieredre?
– Képzeld, annyira nem volt egyértelmű a történet. Nyilván a futballszakma érdekelt, de más irányba mentem volna el. Sokan mondták, hogy jó szemem van ahhoz, hogy észrevegyem ki tud és ki nem tud. Játékosmegfigyelői terveim voltak, de amikor Kecskeméten voltam, akkor elkezdtem az UEFA B és A licenszre járni. Ezeket megszereztem, és végül így alakult. Azt szoktam mondani, hogy amióta átálltam a sötét oldalra, azért nem egyszerű. Játékosként nyilván könnyebb volt. Összetettebb ez a kérdés, mert megvan a szépsége, a sajátossága. Azt gondolom, hogy van annyi tapasztalatom, illetve gyűjtöttem annyit a közel 21 év felnőtt pályafutásom során, amelyet átadhatok a mai fiatalságnak. Azért ezt még nem szeretném feladni.
