Zizi a szezon végén befejezi aktív pályafutását – az NSOTV beszélgetett vele.
Szucsánszki Zita
Egyszer már bejelentettem a visszavonulásomat, amikor három éve eljöttem a Ferencvárostól, de aztán úgy alakult, mégis folytattam a kézilabdázást. Egyrészt most már tényleg fizikai gátjaim vannak, a meccsen még jól vagyok, akkor visz az adrenalin, de előtte és utána elég nehéz. Másrészt otthon a hatéves kisfiam néha annyit lát belőlem, hogy edzés után lefekszem a kanapéra, és nem vele biciklizünk vagy megyünk ide-oda. Szóval sokszor ő issza meg ennek a levét, mert nem tudok vele minőségi időt együtt tölteni. Amikor hazamegyek és körülnézek, rájövök, mindent a Fradinak köszönhetek: az új családomat, a férjemet, Elek Gábort a két nagy gyerekével és az én kisfiammal együtt. Én mindig fradista leszek, sosem fogom megtagadni, aki egyszer odatartozott, örökké oda fog. A kisfiamnak is próbálom magyarázni, hogy most a Fradival játszunk, de nem arról beszélünk, hogy talán egyszer majd megverjük, hanem arról, hogy mi fradisták vagyunk. Amikor a Ferencvárosba kerültem, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen sokra viszem. Eleve a kispadra igazoltam, akkor a Vasas és az FTC egyszerre keresett meg, édesapám pedig azt mondta, hogy inkább a zöld-fehérek kispadján üljek. Onnantól mindent a mentalitásomnak köszönhetek, mindig megpróbáltam a lehető legjobban teljesíteni. Ez sokszor fájdalmakkal járt, de nem sajnálok semmit, mindennek megvan a miértje. Minden rosszban van valami jó – így is éljük tovább az életünket.
