A VVK-győztes Fradi támadója, Németh Miklós a héten ünnepelte 80. születésnapját. Isten éltesse!
Egy klasszikus budai polgári lakásba belépve az ember sok mindenre számít. Kávé- vagy süteményillatra, diszkrét csipketerítőre, apró porcelán csecsebecsékre. Semmiképpen nem egy határozott, férfias, csupa erőt sugárzó kézfogásra. Olyanra, amilyennel Németh Miklós, a Ferencváros labdarúgó csapatának egykori bombázója fogadott otthonában egy kis születésnapi beszélgetésre. Márpedig a 80. születésnap küszöbén egy ilyen kézszorítás több mint árulkodó. Egyértelművé teszi, hogy egy igazi sportember lát vendégül minket. Ezek után persze az már cseppet sem meglepő, hogy a tévéből sem Bóni gróf belépője szól a Csárdáskirálynőből, hanem a Szoboszlai-szóló után extázisban közvetítő szpíker a magyar-görögről. Noha már napokkal korábban lejátszották a meccset, de egy ilyen csatárteljesítményt nem lehet elégszer visszanézni. Szóval budai polgári miliő ide vagy oda, a Fradi történetének legnépszerűbb cserecsatáránál, ma is minden a sportról, a futballról szól. Ahogy Németh Miklós egész élete is.
– A környezet, amelybe születtem, nem feltétlenül vetítette előre, hogy ízig-vérig fradista legyek – kezdi az egykori góllövő ott, ahol egy életútról szóló beszélgetésnek kezdődnie kell: a gyerekkornál. – Angyalföldön nevelkedtem, használjuk nyugodtan a szót, proli környezetben. Amiben szerintem semmi degradáló nincs, sokkal inkább arról szól, hogy ha a pénz nem is veti fel azokat, akik ott élnek, egyenességből, jó értelemben vett vagányságból, igazi barátságokból nincs hiány. Meg remek futballistákból sem. Köztudott, hogy a magyar futball aranykorának aranytartalékát a külvárosi grundokon felnövő srácok alkották. Mi mást csináltak volna a negyvenes-ötvenes években, mint rúgták az ilyen-olyan labdákat reggeltől estig. Így nőttem fel én is.
Ráadásul ott, ahol a szomszédban nem más lakott, mint Turay József, azaz Suttyó, a két világháború közötti Fradi-korszak egyik igazi legendája. Egy csupaszív, remek fizikai adottságokkal rendelkező, igazi középcsatár. Az ő mozdulatait leste a kis Németh Miki. Akiből egy évtizeddel később remek futballista lett: egy csupaszív, remek fizikai adottságokkal rendelkező, igazi középcsatár…
– Turay szinte a pótapám volt. Nemcsak a mozdulatait igyekeztem ellesni, hanem azt az emberi, sportemberi viselkedést is, amitől olyan sok rajongót szerzett magának a zöld-fehér szurkolók között. És ha már zöld-fehér, nem tagadom, kis srácként, angyalföldiként persze, hogy a piros-kékekért dobogott a szívem. Egészen addig, amíg egy toborzón azt nem mondták, hogy öcsi, sokat kell még erősödnöd, gyere vissza majd egy év múlva.
Sosem fogjuk megtudni, hogy vajon ez a „szakember” mit szólhatott akkor, amikor Németh Miklós a Ferencváros gólgyárosaként leginkább dinamikájáról, bombaerejű lövéseiről vált híressé.
– A fizikumommal soha nem volt probléma. Fénykoromban száz kilót nyomtam fekve. És ezeket a fizikai adottságaimat remekül tudtam kamatoztatni egy olyan ificsapatban, ahol Varga Zolival, Páncsics Mikivel játszottam együtt. Mert ugye azt mondanom sem kell, hogy az a toborzós elutasítás olyan dacot szült bennem, hogy csak azért is fradista lettem. Persze az is lehet, hogy a szívem mélyén már angyalföldi kis kölyökként is az voltam. De hogy a nyolcvan évemből hetvenet ízig-vérig fradistaként éltem le, az biztos. Abban az ifiben játszani, ekkora tehetségek között, az maga volt a csoda.
Ennél nagyobb csoda csak az lehet, ha az ember felnőttként is olyanok között játszik, mint Varga Zoltán és Albert Flórián. Már ha játszik…
– Első tétmérkőzésem a felnőtt Fradiban egy, ahogy akkor hivatalosan hívták, Magyar Népköztársasági Kupa-meccs volt hatvannégy nyarán. A szolnoki Honvéd Kilián SE ellen játszottunk, 13-2-re nyertünk, én csereként beállva két gólt rúgtam. Mészáros József volt a mesterünk, aki szintén halhatatlan Fradi-legenda volt játékosként és edzőként is, és akinek személyesen is sokat köszönhetek. Akárcsak a másik fantasztikus edzőmnek, Csanádi Ferencnek.
Fantasztikus játékosok, fantasztikus edzők, egy erőtől duzzadó, fiatal, tehetséges futballista, akinek ráadásul a szíve is a helyén van… Minden nagyon kerek, minden nagyon sokat ígérő.
– Semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy a Fradi a hatvanas évek elejének Barcelonája volt. Albert, Varga, Fenyvesi, Rákosi, Juhász… Ide beférni, egy álom. Boldognak kell lennem, hogy ez az álom valósággá vált számomra, és az volt a betetőzése, hogy ott lehettem Torinóban a Juventus elleni VVK-döntőn. A lelátón. Azon a meccsen nem fértem be a padon ülők közé se. De emiatt nincs bennem keserűség, egyszerűen ez volt a realitás. Sokat koptattam a kispadot, talán a kelleténél egy kicsit többet, de elfogadtam, hogy a csapat érdeke többnyire ezt kívánta. Tulajdonképpen egyfajta célfutballt játszattak velem ezek között az eszméletlen spílerek között. Akkor vetettek be, ha Flóriék nyakába olyan fizikumú védők lihegtek, akiknek inkább egy pankrátor show-ban lett volna a helyük, nem a futballpályán. Na ilyenkor jött el az én időm! Flóri a hátán a gólemekkel finoman lepörgette nekem a labdákat, én pedig nem teketóriáztam: a magam száznyolcvanöt centijével, közel száz kilójával tüzeltem minden testhelyzetből.
Ezt a tűzerőt maga Puskás Ferenc is elismeréssel konstatálta, még ha szívből nem is örült neki. Ahogy attól sem lehetett igazán boldog, hogy Németh Miklós tulajdonképpen kikosarazta őt.
– Hetvenegy nyarán a spanyolországi Elchében vettünk részt egy nemzetközi tornán, amelyen az egyik ellenfelünk az a Panathinaikosz volt, amelyik egy hónnappal korábban BEK-döntőt játszott az Ajax ellen. És amelyiknek Puskás Öcsi volt az edzője. És amelyiknek én azon a meccsen négy gólt rúgtam. Aztán a torna döntőjében a Dukla Prahát is az én gólommal vertük meg. Másnap odalépett hozzám egy úriember és tökéletes magyarsággal bemutatkozott: Csillag Imre. Ma már talán nem mond sokat a neve, de azokban az időkben az egyik legsikeresebb játékosmenedzser volt Spanyolországban. Remek kapcsolatai voltak például azzal a Barcelonával, ahol korábban a csodálatos magyarok futballoztak. Kubala, Kocsis Czibor… No meg az a Kaszás László, akit sokan Puskás utódjának tartottak, de ötvenhétben ő is elhagyta az országot. Őt egyébként személyesen is jól ismertem, mert ahogy Turay, ő is angyalföldi srác volt. Szóval Csillag szerint én lehettem volna a következő magyar a Barcában, ha elfogadom az ajánlatot, és kint maradok. De Puskás Öcsi is sürgette őt, hogy ugyan még sose hallott rólam, keressen meg, és szerződtessen le a Panathinaikoszba. Én végül a Barcelonát választottam. A magyart, a Fradit.
A spanyolországi kaland mégsem múlt el eredmények nélkül. Ennek a tornának és a jó ismerőssé váló Csillag Imrének köszönhetően köthetett életre szóló barátságot Puskással, Cziborral, Kubalával. Világsztárok haverja lett. Látszólag.
Mert ahogy mindenki, Németh Miklós is igazi, kedves, önzetlen jó barátként emlékezik a magyar futballnak ezekre a hírességeire. Nem szerződéses viszonyba került velük, hanem élethosszig tartó barátiba. S ha már sztároknál és baráti viszonynál tartunk, aki Varga és Albert között futballozott, annak testközelből lehettek erről tapasztalatai.– Amit mindenki azóta is állandóan emleget, tény: Flóri és Zoli nem voltak barátok. De soha egy igazán rossz szó nem hangzott el közöttük. Nem vitatkoztak, nem kiabáltak egymással. Talán egyetlen esetet leszámítva. Borzasztó körülmények között, esőben, szélben játszottunk a Diósgyőr ellen. Az ellenfél harapott, küzdött, mi meg szenvedtünk. Zoli próbálkozott, jött-ment, le-föl, Flóri – aki ugye egy egészen más típusú játékos volt – meg szinte csak álldogált és osztotta a többieket. Na ekkor, de tényleg csak ekkor egyszer elszakad Vargánál a cérna, és odamorgott Albertnek: „Cseszd meg, a végén még berekedsz…” Egy pillanatra megfagyott a pályán a levegő, és nem a hideg miatt… Aztán a meccset azért megnyertük.
Varga Zoli végül mégis idő előtt távozott a Fraditól és az országból is. Így tett Németh Miklós is. Már ami az FTC-ből való távozást illeti. Mészáros József a Fradi után az SBTC, a Salgótarján edzője lett, és odahívta az egyre inkább mellőzött gólgyárost. Hiába zárta szívébe a közönség, aki élete legjobb éveiben többet tölt a kispadon, mint a kezdő keretben, az joggal érezheti, hogy erkölcsileg nem becsülik meg kellőképpen, s ami még ennél is húsba vágóbb, ez anyagi megbecsüléssel sem jár. Pedig ekkor már nem csupán magáról, hanem egyre bővülő családjáról is gondoskodnia kellett. Elfogadta a Tarjáni hívást.
– Ha meg nem is bántam ezt a kitérőt, de végül mégsem bizonyult igazán jó döntésnek. Pesti külvárosi srác voltam, nem illettem a bányászok közé. Konfliktusaim nem voltak, de nem éreztem magam komfortosan. Viszont egy valamit igazán Salgótarjánnak köszönhetek. Életem legemlékezetesebb gólját. Otthon gyakorlatilag minden meccsen telt ház előtt játszottunk. A bányászok nem arról híresek, hogy könnyen össze lehet őket keverni jól vasalt zsúrfiúkkal. A lelátón meg aztán no pláne. Nem síri csendben zajlottak a meccseink. Egyetlen momentumot kivéve. Egy bajnokin az ellenfél térfelén a kezdőkör peremén kószáltam, amikor egy szerelés után a bal hátvédünk szinte vaktában előrevágta a labdát. Szállt nagy ívben felém, inkább csak éreztem, mint láttam. Nem haboztam, nem volt szokásom, fél szemmel a védőmet, fél szemmel a labdát figyeltem, és mielőtt földet ért volna teli rüszttel kapura lőttem. Azt hittem, hirtelen megsüketültem. Síri csend lett a stadionban. Bevertem a léc alá. Szinte a kezdőkörből. Aztán egy pillanatra rá naná, hogy elszabadult a pokol. Az az éljenzés a Camp Nouban is megállta volna a helyét.
Ezek után minden bizonnyal a legtöbb salgótarjáni drukker szomorkodott, amikor mégis elköszönt a bányászvárostól. Mert vitte a szíve. A Fradi-szíve. Nem számított a korábbi mellőzöttség, a cserepadon töltött rekordidő, újra az Üllői úton találta magát. Legalábbis, ami az edzéseket illeti. Ezekben az időkben, a hetvenes évek elején a Fradi már jó ideje a Népstadionban játszotta a hazai meccseit. A régi, falelátós pályának már csak a nyomai voltak meg, vagy már azok sem. Az ősi Szentélyt lebontották, ment az új építése. Pontosabban csak mendegélt. A szocialista építőipar sosem a gyorsasági rekordjairól volt híres, így a fradisták új otthona is luca széke módjára készült. Ezért történhetett meg az, hogy Németh Miklós összesen több mint egy évtizedet eltöltött az Üllői úton, de igazi Fradi-stadionban sosem játszhatott. Viszont az igazi Fradi-stadionok nélküle talán el se készülnek. Vagy nem így készülnek el.
– Tudom, hogy körülveszi a személyemet egy furcsa anekdota. Ami igaz: valóban sosem játszottam valódi Fradi-stadionban, mert amikor odakerültem, a B-lelátó faszerkezetét már lebontották, és mire az új, a második Üllői úti stadion felépült, már nem voltam a Ferencváros játékosa. Talán pont ezért épülhetett fel. Az anekdota szerint ugyanis azért kellett a Csepelbe igazolnom, hogy cserébe az épülő stadionnak meglegyen a korlátja. Legalábbis nekem a klubunk egyik vezetője ezt mondta. Hogy tudják, hogy nekem az életem a Fradi, biztos meghozom ezt az áldozatot: én megyek Csepelre, cserébe jön a korlát. Nos, az biztos, hogy én mentem. Ha viszont tényleg beépítették az értékemet a lelátóba, akkor bizony „benne vagyok” a Groupamában is. Hiszen az új, csodás stadion építkezésekor a régi anyagait is felhasználták.
Ebbe a stadionba, ha játékosként nem is, de legendaként ellátogatott a közelmúltban is. Németh Miklós egyik díszvendége volt idén januárban a Panathinaikosz elleni UEL-találkozónknak. Így nemcsak a csapatot láthatta közelről, hanem kései utódját, vezetőedzőnket, Robbie Keane-t is, aki játékosként hasonló módon gyártotta szakmányban a gólokat.
– A mesterrel több szempontból is kollégák vagyunk. Sőt, talán valahol még rokonok is. Amikor szögre akasztottam a stoplist, akkor sem szakadtam el a futballtól, edző lettem én is. Persze nem nemzetközi hírű csapatnál, de a Malév trénereként is remekül éreztem magam. Ami pedig Keane mester korábbi játékát és mostani munkáját illeti, sok hasonlóságot látok közöttünk. Félreértés ne legyen, színvonalban nem akarom magunkat összehasonlítani. Hogy csak egy különbséget említsek, Robbie-val ellentétben én játékosként – ne szépítsük – lassú voltam. Már felnőttként egyszer az apám kihívott egy futóversenyre a Rákos-patak partján. Kinevettem. Aztán ő nevetett, amikor lehagyott. De az a tűz, ami ír edzőnkben lobog, az rám is mindig jellemző volt. Egyszer az egyik sportlap idézett tőlem egy mondatot: „Én a Fradiért a falon is átmennék.” Hát ez nemcsak amolyan újságírói nagyzolás volt, tényleg ezt mondtam. És így is gondoltam. De ezen kívül is van, vagy legalábbis lehet bennünk közös Robbie Keane-nel. A családi legenda szerint az őseink közül az egyik Írországból vándorolt be Magyarországra. Ki tudja, szegről-vérről rokonok is lehetünk.
Azt a lelkesedést látva, ahogy a Fradiról még most is beszél, fel sem merül az emberben a kétely, hogy ha kellene, most, pár nappal 80. születésnapja előtt is felugrana a kanapéról, és átrohanna a falon szeretett csapatáért. Szerencsére ilyesmire nincs szükség, nagypénteken, amikor beszélgetünk, amúgy is jobbára elcsendesedik a világ, ilyenkor, ahogy mondják, a harangok is Rómába mennek. Nézegetjük még kicsit a régi képeket, és ahogy az újabb és újabb emlékek felelevenednek, egyre biztosabbá válik az érzés, hogy azon a torinói estén hatvanötben, ha a Fradi VVK-győzelmét csak a pálya szélén ünnepelve is, de Németh Miklós igazán fontos álmai teljesültek.
