A német Erste női sportmagazin beszélgetett Emilyvel.

Emily, a magyar Ferencvárosban, Budapesten játszol. A magyarok lelkes kézilabda rajongók. Elvinnél minket gondolatban a csarnokba?
Az atmoszféra egyedülálló. A német foci ultrákhoz lehetne hasonlítani. Senkinek nincs a kezében tapsoló karton, amit csak akkor mozgatnak tíz másodpercig, ha a DJ kéri. Magyarországon mindenki mezben, sálban jön, és végig énekelnek. Még ha veszítünk is, ott állnak és ünnepelnek minket. Vannak, akik minden idegenbeli meccsre elutaznak, függetlenül attól, milyen rosszak a repülőjáratok csatlakozásai. Minden meccset adnak a tévében, szabadon fogható csatornákon, nem kell külön előfizetni rá. Ez államilag támogatott persze. De az emberek ottragadnak a képernyő előtt, és nem kell a livestreamet keresgélniük. Ezért mindenki ismer minket.

Megszólítanak, ha Budapesten sétálsz?
Nem folyamatosan, de az első alkalommal így is sokkolt. Buxtehudéban, a szülővárosomban is megtörténik, de ott a Bundesliga kézilabda a csúcs, és mindenki ismer gyerekkorom óta. Az erfurti időszakomban viszont ez senkit nem érdekelt egy 200 ezres városban. Utána idejövök Budapestre, egy 2 milliós világvárosba, és felismernek. Nem mondom, hogy sztárok vagyunk, de itt határozottan másképp beszélnek rólunk, profi sportolókról, mert jelen vagyunk a nyilvánosságban.

Milyen hatással van ez a sportteljesítményre?
Hihetetlen. Átéltem mindkét végletet, a koronavírus járvány évében érkeztem, akkor üres lelátók előtt játszottunk. Most viszont igazi tűz van a csarnokban, elképesztő, mennyi energiát ad ez nekünk. Itt értettem meg igazán, mit jelent a hazai pálya előnye.

2020 óta játszol Budapesten, a világ egyik legjobb csapatában. Mi hozott Magyarországra?
Lejárt a szerződésem a THC-nél, és el akartam jönni Németországból. Új ligára, új ellenfelekre, más mentalitásra vágytam. Budapest pedig meggyőzött. Az akkori edzőnk arról volt ismert, hogy még jobbá teszi a fiatal játékosokat, és 22 évesen még az voltam – most már nem annyira… [nevet]. A város gyönyörű, és a Bajnokok Ligájában akartam játszani. A pénzügyi része is számított persze, de a Népligetben egyszerűen tátva maradt a szám.

Miért?
Fiatalon játszottam egy évet Dániában, ahol nagyon profik voltak a körülmények. De ez itt egy másik dimenzió. Hatalmas a sporttelep, minden egy helyen van, a fizioterápia is. A stáb majdnem nagyobb, mint a csapat. A csarnokon nem kell megosztoznunk egy iskolával. Németországban ez sok helyen csak álom. Itt láttam először, mit jelentenek a valódi profi körülmények.

Mindannyian főállású profik vagytok?
Igen. A magyar ligát államilag is támogatják, ami egyfajta alapbevételt biztosít a kluboknak. A fizetések itt teljesen más szinten vannak, mint Németországban.

Abszurd, hogy ilyet kérdezek tőled, aki Németország egyik legelismertebb játékosa vagy: de megfelelően megfizetnek?
Igen. De Németországban ez még mindig nem magától értetődő. A Ludwigsburg sajnos fizetésképtelenné vált, pedig ott mindenki főállású profi volt. Dortmundban hasonló a helyzet: senkinek nem kellene mellette dolgoznia, de néhányan önként teszik, mert kedvük van hozzá.

Meglenne a szándék a változtatásra? A szponzorok hiányoznak, vagy a klubok ragadtak bele a régi módszerekbe?
Mindenki kicsit egymásra mutogat. A szövetség és a liga előírásokat hozott: LED-falak, speciális padló, csarnokkapacitás. Ez egységesebbé és profibbá tenné a sportot, de a klubok azt kérdezik: miből finanszírozzák ezt, ha még fizetéseket is csak alig tudják kigazdálkodni? Van egyfajta gát is a régi módszerek megváltoztatásában is. A szponzorok pedig azt kérdezik: mit kapunk a pénzünkért? A kézilabdát nem adják a TV-ben. Az online streamekkel kicsit jobb lett a helyzet, de kreatívabbnak kellene lenni.

Hol lehetne elkezdeni a változást?
Remélem, hogy a válogatottal mi lehetünk a húzóerő. Mint tavaly decemberben: hazai pályán játszunk, inspiráló kézilabdát mutatunk be, sikeresek vagyunk – és hirtelen elkezdenek meccseket adni a tévében, és 6 millió ember néz női kézilabdát.

Aligha van nagyobb dolog egy hazai VB-nél. De aztán kiderül: csak a kieséses szakasztól adják a TV-ben. Mit érez ilyenkor egy játékos?
Ez egy olyan harc, amit évek óta vívunk. Beszélgetésekben, interjúkban, a szövetséggel szemben. De korlátozott, amit mi tehetünk. Jelezhetünk, kérhetünk, kiállhatunk érte. De a döntéshozók mások. Gyakran férfiak. Számomra ez azt jelenti: a játékommal kell lelkesítenem az embereket és sikeresnek lennem a válogatottal, hogy ne lehessen mellettünk elmenni. És persze újra és újra követelni kell a figyelmet.

Példaképnek tekintenéd magad?
Abszolút! Szeretnék másokat inspirálni. Ezt gyakran vissza is hallom, nemcsak gyerekektől, hanem felnőttektől vagy partnerektől is.

A szüleid, a nagymamád is kézilabdáztak. Szabadon dönthettél erről a sportról?
Az út ki volt jelölve. A korai gyerekkoromat a csarnokban töltöttem, és imádtam a labda után futkosni, amíg anya edzett. Ebből pedig egyenes út vezetett a saját edzésekhez. Kipróbáltam más dolgokat is, de sehol nem pattant ki úgy a szikra, mint a kézilabdánál. Ez az, ahol a legjobb barátaimat találtam meg. Nem emlékszem egyetlen napra sem, amikor abba akartam volna hagyni.

Mennyire kísért végig a családod a karriered során?
Mindig támogattak. Megértették, miért bőgök, ha elvesztettünk egy fontos meccset. Ott voltak mellettem a mélypontoknál is. Anyukám mindig azt mondta: „Maradj laza, majd visszajön, meglesz az érzés.” Adtak tanácsokat is, ha éppen olyan hangulatban voltam, hogy meghallgassam [nevet]. És ott voltak minden nagy sikeremnél, a minitől kezdve a Bajnokok Ligájáig.

VB-ezüstöt nyertél, anyukád aranyat. Van otthon versenyzés ebből?
Amikor legutóbb Dortmundban játszottunk, a családom is ott volt. Egy anyuka odajött hozzám két gyerekkel, hogy csinálhatnak-e velem képet. Utána pedig odaküldte a gyerekeit az anyukámhoz: „Most menjetek oda, ő egy igazi világbajnok!” Ezt nagyon viccesnek találtam. Szeretném utána csinálni és aranyat nyerni, de nem vagyok irigy, csak büszke arra, amit ő elért.

Az ezüstérem ellenére úgy tűnik, mintha a VB-n ti lennétek az erkölcsi győztesek.
Számomra a negyeddöntő érzelmi csúcs volt, mert annyiszor elbuktunk azon a ponton. Ott egyszerűen kiszakadt belőlem minden. A VB után annyi ember jött oda hozzám: Dortmundban, a repülőtereken, Budapesten a kórházban, Buxtehudéban a karácsonyi vásáron. Kiöntötték a szívüket, milyen jó volt minket nézni. Ott megint el tudtam volna sírni magam. Ekkor tudatosult bennem, mekkora segítség lehet a média figyelme. Itt, Magyarországon ez minden héten megvan. Németországban meg már annak is örülünk, ha egy VB-döntőt közvetítenek. Ez tulajdonképpen egy vicc.

Mit kívánsz a sportágadnak?
Azt kívánom, hogy Németország megértse: ha elvárásaink vannak a sikerek és érmek terén, akkor előtte be is kell fektetni. Legszívesebben törvénybe iktatnám, hogy a válogatott tornákat a szabadon fogható tévében kelljen adni. Mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy támogassa a hazáját. Ne csak a focinak legyen színpada.

A házvásárlásod és a szerződéshosszabbításod után: van esély arra, hogy Emily Vogelt lássuk még német BL-csapatban?
Soha ne mondd, hogy soha. Most hosszabbítottam, szóval a következő éveket biztosan itt látom. De nem tudni, hogyan alakul a kézilabda vagy a politika. Magyarországon a liga államilag is támogatott, látni kell, mi történik a választások után. Amíg tudok kézilabdázni, a sport a prioritás. Ha egyszer elválnának az útjaim Budapesttől, egy németországi visszatérés is lehetséges lenne, ha akkor azt érezném jónak. De jelenleg itt nagyon jó helyen vagyok.

(Köszönet a jelzésért és segítségért fradista társunknak, Viktor.N.-nek!)