Kazincbarcika away. Love it.

Van abban valami megmagyarázhatatlan, amikor az ember szerda estén, a józan ész minden szabályával dacolva autóba ül, hogy száz kilométereket utazzon egy olyan mérkőzésért, amit talán a tévében is csak fél szemmel követne.

– Szívem, van egy ötletünk a gyerekkel. Óriási hülyeség lesz, előre szólok – dobtam be a csalit előző nap. A feleségem szemöldöke azonnal a plafonig szaladt. Láttam a szemein átfutó rémképeket: újabb háziállat, tetoválás, oldtimert vettem? Ehhez képest a valóság szinte megnyugtatóan hatott: – Holnap este lemennénk Miskolcra a Kazincbarcika elleni kupameccsre.

Iskolaidőben, egy este nyolcas meccsre? A szurkolói szívet nem érdekli a naptár. Két óra oda, kettő vissza. Ezt hívjuk mi mentalitás túrának. Volt már ilyen, mentünk edzőmeccsre Ausztriába, fagyban Békéscsabára, másodosztályban Tuzsérra – és utólag mindig ezeken a túrákon röhögünk a legtöbbet, pedig Sevillától Moszkváig követtük már a csapatunkat.

A feleségem szerint az egy dolog, hogy magamtól vagyok ilyen hülye, de minek ebbe a gyereket belerángatni – ám addigra késő volt: életem értelmének kérdő, a fiúgyermek csillogó szemén láttam, ez a dolog már eldőlt.

A DVTK stadion rendben van. Parkoló a bejárat mellett, a büfében van ami kell és iszonyú szórakoztató volt a lelátókat üresen látni úgy, hogy tudtam, pár perc múlva kezdődik a meccs. Az 1164 nézőbe a játékosokat, a stábot és a biztonsági személyzetet is beleszámoltuk a büfésekkel együtt, legfeljebb annyian voltunk, amennyibe a kifejezetten finom rántotthúsos zsömle került – amiért egy ezrest fizettem.

A meccs? Az első félidőben gála, a második félidőben unalom, és egy üres lelátóra támadgató, lötyögő Fradi és egy semmire sem jó Barcika – volt idő kitárgyalni az élet nagy dolgait, hogyan megy majd a repülő Sevillába, Isztambulba, hogyan utazzunk, ha a Celta Vigót, vagy a Lyont kapnánk és basszus, a két Európa Liga elődöntő között lesz a kupadöntő, vajon azt is halasztjuk? Ezért is jó szurkolónak lenni, nekünk nem kell a realitással foglalkozni. A valóság béklyóitól mentesen szőttük az álmokat, mert a lelátón minden lehetséges.

A meccs csendesen véget ért, a stadion belesimult Diósgyőr lepusztult sötétjébe. Az ilyen meccseket nem jegyzik arany betűkkel a történelemkönyvek. De mi ott voltunk. A hazaút hosszú, a benzinkutas hotdog pocsék volt, a közös élmény azonban örök.

Hajnali fél egykor betakargattam a már félig alvó gyerekemet, aki félálomban még kért valamit: – Apa, menjünk többet idegenbe.

Mire válaszoltam, már a saját álmait álmodta, valahol egy távoli, zsúfolt stadionban, messze, messze Miskolctól.