BéZé a napokban ünnepelte születésnapját, Isten éltesse!

– Mikor került képbe a Fradinál, és miként fogadta a klub érdeklődését?
– Mintha csak álom lett volna az egész, akkor alig akartam elhinni, hogy valóban a nagy Ferencvároshoz igazolhatok. Szegény menedzserem, Bordás Tibor volt kapcsolatban Csank-mesterrel, rajta keresztül indult el az ügy szervezése. Egy percet sem gondolkodtam rajta. Előttem van, amikor Budapestre tartottam autóval, és csörgött a telefon, Bordás Tibi hívott. Azt mondta, adna valakit, majd beleszólt a telefonba dr. Páncsics Miklós, a Ferencváros akkori elnöke. Majd kiesett a készülék a kezemből! Elbeszélgettünk, aztán beindultak a dolgok, személyes találkozó, szerződésaláírás következett, nagy örömmel mondtam igent. Emlékszem, az első napomon fiatalként remegő lábakkal mentem be a régi székházba és magába az öltözőbe, ahol olyan nagy nevek voltak, mint Tóth Misi, Horváth Peti, Lipcsei Peti, Szűcs Lajos, Hrutka Jani… Komoly öltöző fogadott, de a mai napig sem bántam meg, hogy odakerültem.

– Rögtön az első szezonjában bajnok lett a Fradival, ahol stabil alapemberré vált, később nemzetközi selejtezőkön is játszott. A magyar labdarúgás és a Ferencváros lehetőségei azonban egészen mások voltak a mai viszonyokhoz képest. Miként gondol vissza a kezdeti időszakra?
– Az akkoriakat össze sem lehet hasonlítani a mai lehetőségekkel, ma gazdaságilag jóval erősebb lábakon áll a labdarúgás. A legnépszerűbb klubbal kapcsolatban meg sem fordult a fejünkben, hogy ott is lehetnek problémák, pedig átéltünk olyat is, hogy fél évig nem kaptunk fizetést, holott szerepeltünk nemzetközi kupában is. Miután 2001-ben megnyertük a bajnokságot, a Hajduk Splittel játszottunk a BL-selejtező utolsó köréért. Jó csapatunk volt, hiszen bajnoki címet nyertünk, de akkor még nem voltak adottak azok a lehetőségek, hogy olyan légiósokat lehetett volna igazolni, mint most. Nemzetközi szinten egy picit vékonyabbak voltunk, és bár két mérkőzés alapján döntetlen lett a párharc, a Hajduk ellen tizenegyespárbaj után estünk ki.

– 2004-ben még bajnok lett a csapat, és bár egyre inkább megjelentek a repedések a klubház falán – átvitt és valós értelemben is –, ősszel még az UEFA Kupában vitézkedett a Fradi. Mit jelentett az a csoportkör a Feyenoord, a Schalke, a Basel és a Hearts társaságában?
– Nagy dolog volt, annak ellenére is, hogy nem játszhattunk az Üllői úton, a magasabb nézőszám miatt bevitték a meccseinket a régi Népstadionba. Annak a stadionnak szerintem rosszabb atmoszférája volt, mivel futópálya vette körül, elég távol voltak a szurkolók. Ennek ellenére a Feyenoord ellen bent volt közel 30 ezer ember, jó hangulatot tudtak teremteni, de mégsem olyan volt, mintha a mi kis katlanunkban, az Üllői úton fogadtuk volna az ellenfeleket, ahol ott voltak a pályától három méterre a drukkerek. Később játszottunk a Schalke otthonában, ami a 2-0-s vereség ellenére azért is nagy élmény volt, mert egy olyan csapat stadionjában vendégeskedhettünk, ahol középen le volt engedve a hatalmas nagy kivetítő. Mindenkit magával ragadott a hangulat, de győzelmi reményeink nem lehettek, hiszen egy kiváló Schalkéhoz látogattunk.

– A következő évek már nem a sikerekről szóltak, 2006-ban pedig hosszas huzavona után kizárták az FTC-t az élvonalból. Már többszörös válogatott játékosként sem gondolt akkor arra, hogy mégis elhagyja az egyesületet?
– Őszinte leszek: nem. Nyilván óriási pofonként ért minket, hogy annak ellenére, hogy nem estünk ki, gazdasági problémák miatt kizártak minket. Amikor elmentünk szabadságra, már hallottuk azokat a híreszteléseket, hogy kizárhatnak minket, később pedig, miután az olaszoknál más okokból kizárták a Juventust, sejtettük, hogy példát statuálnak majd velünk Magyarországon. Az egy gyásznap volt minden játékos, szurkoló és a Fradi életében is, amikor meghozták azt a döntést. Mentek a találgatások, hogy mi lesz a klubbal, de nem fordult meg a fejemben akkor sem, hogy menjek. Lipcsei Petiékkel azt terveztük, hogy a következő évben vissza fogunk jutni. Végül ebből három év lett. A mai napig így van, és akkor is igaz volt, hogy a Fradi ellen mindenki kettőzött erővel készült, ellenünk csúsztak-másztak a csapatok, és a vége az lett, hogy az első év végén is a másodosztályban ragadtunk.

– Alacsonyabb szinten játszott még Ausztriában és itthon is, de a Fradi öregfiúk csapatában is rendszeresen pályára lépett az elmúlt években. Jelenleg a Győrhöz közeli Gönyű csapatában játszik. Mi viszi ki még mindig a pályára?
– Sokan azt mondták, hogy az már levezetés lesz Ausztriában, én viszont nem úgy álltam hozzá. Ebből egyszer-kétszer adódott is érdekes szituáció. A hatodosztályba kerültem ki, egyből megnyertük, mentünk volna feljebb, én viszont gyakran megkaptam, hogy „túl profi vagyok”. Sokszor előfordult, hogy én még kint voltam a pályán, miközben azt láttam az osztrák fiataloktól, hogy az öltözőbe mennek be két rekesz sörrel, cigivel a kezükben. Ott voltam még két évet, de eltört a sípcsontom, és nem hosszabbítottunk. Ezt követően egy sportcégnek lettem a nyugat-magyarországi képviselője. Utána elkezdtem edzősködni a megye I-ben, Kapuváron, amikor annak vége lett, be tudtam kerülni a győri klub, az ETO kötelékébe. Utánpótlásedzőként a mai napig ott vagyok, illetve emellett játékos-edzőként a megyei első osztályú Gönyűhöz is járok. Úgy vagyok vele, hogy amíg a lábam visz, még szeretnék sportolni. A családom néha ezt furcsálja, de mögöttem állnak, támogatnak. A mai napig játszom a megye I-ben, mellette dolgozom az ETO akadémiájánál, az U17-es lányoknak vagyok a vezetőedzője.

– Éveken át láthatták a szurkolók az FTC öregfiúk csapatában is, egy ideje azonban már nem.
– A mai napig szívesen játszanék a csapatban, de erre még azokban az időkben volt lehetőségem, amikor az ETO utánpótlásánál délelőttönként voltak az edzések. Mindig örömmel mentem, győri lakosként volt olyan szezon, hogy én töltöttem a legtöbb időt a pályán a budapesti csapattársaimhoz képest is. Viszont azóta úgy alakult a csapataim edzésprogramja, hogy az öregfiúk sajnos nem fér bele az időmbe. A családom is fontos számomra, így mérlegelnem kellett, az már sok lett volna, ha hétfőnként is csak késő este érek haza.

– Néptáncosnak indult, de futballista lett, lila-fehérben kezdte, de zöld-fehérben érte el a legnagyobb sikereit, és Békés vármegyéből származik, viszont ma már az ország másik felében, Győrben él. Kétségtelenül nem átlagos életút az öné. Mennyire elégedett a pályafutásával, és a 48. évéhez ért élete eddigi alakulásával?
– Elégedett vagyok. Van persze hiányérzetem, ha például arra gondolok, hogy fiatalon egy sérülés miatt nem jött össze a szaúd-arábiai szerződés, de ami a legnagyobb szívfájdalmam, az a BL-főtábla, amitől 2004-ben, Prágában nem is voltunk olyan távol. Kétszeres magyar bajnok vagyok, kupagyőztes, Szuperkupa-győztes, pályára léphettem az UEFA Kupa csoportkörében és a nemzeti válogatottban is. Egy magyar játékos számára ezek nagy dolgok, a mai napig büszke vagyok rá, hogy vidéki kissrácként, egy kisvárosból indulva ilyen pályát tudtam befutni. Nyilván vannak ennél nagyobb karrierek is, de ha arra gondolok, hogy párkapcsolatban élek, egy boldog családban, és van két gyönyörű fiam is, akkor úgy érzem, hogy igazából mindenem megvan.

A teljes interjú: Fradi.hu