Hollandia pedig örülhetett – férfi csapatunk után női csapatunk is teljes éremkollekciónak örülhet (Noa de Vries arany, Eleftheria Plevritu bronz), sajnos ezúttal sem a legjobb elosztásban.

Női vízilabda, EB, döntő
Magyarország 10-10 (bü.: 3-5) Hollandia
Negyedek: 3-1, 1-4, 2-2, 4-3
Fradista gólok: Keszthelyi 2, Vályi 2

Beszámoló: Fradi.hu, M4 Sport, MVLSZ, NSO
Teljes mérkőzés: MédiaKlikk

Vályi Vanda

Ilyen a sport. Néha igazságos, néha igazságtalan. Még eggyel több kell majd legközelebb. Az biztos, hogy a hét döntőből, amit játszott az elmúlt években ez a válogatott, három Világkupa- és három világbajnoki döntő után itt volt a legközelebb a győzelemhez. Itt tudta a csapat megmutatni azt az ösztönös, élvezettel teli vízilabdáját, amit talán már korábban is tudott volna. Szokták mondani, hogy mindannyiunknak vannak szuperképességei. Talán a gyorsaság az enyém, hogy a ráúszásnál el tudom hozni az összes labdát. Én nagyon boldog vagyok, hogyha ha csak ennyivel is tudom segíteni a csapatot. De úgy gondolom, hogy a döntőben nagyon sokan megmutatták a szuperképességüket. Ezért is egy kicsit, de talán nem is kicsit, nagyon sajnálom, hogy így alakult, de tényleg a büszkeség bennem határtalan a csajok iránt. Azért tudok mosolyogni, mert tényleg jó volt a lányokkal játszani, és jó volt rájuk nézni a meccs közben, a meccs végén, a meccs előtt, egész nap. Számomra ők igazi győztesek. De tudom jól, hogy most nagyon sokan nagyon szomorúak. Egyébként egyértelműen én is csalódott vagyok, de azt gondolom, hogy ez percről percre és napról napra szépülni fog.

Cseh Sándor

Nyilván fájó, hogy nem lett meg az aranyérem. Két dolog miatt lehetek nagyon picit bosszús. Az egyik, hogy a negyedik negyedben két olyan gyors gólt kaptunk, amit illetően nem értettem, miért nem tudjuk a középkezdés után rögtön azt csinálni, amit kell, amit sikerült harminc percen keresztül. Illetve hogy az utolsó támadás során miért nem játszottunk agresszívabban, miért nem dobtuk be a labdát centerbe, amikor a hollandok folyamatosan ilyen helyzetben kapták a kiállításokat. Ezt a két bosszúságot tudom felhozni, melyek talán kellettek volna a győzelemhez. Ha ettől eltekintek, akkor azt tudom mondani, nem hiszem, hogy a csapat ennél többet képes lett volna tenni a győzelemért. Mindenki szívét-lelkét kitette, vagy még annál is többet, és ilyen értelemben rendkívül büszke vagyok a csapatra. Nyilván abszolút nem mindegy, hogy elsők vagy másodikok vagyunk, de alapvetően azért csináljuk ezt, hogy mindent beleadjunk, és megpróbáljunk nyerni. Azért a tizenöt játékosból hét olyan van, akiknél a szinten tartás a cél, nyolc játékosnak pedig folyamatosan erősödnie és fejlődnie kell, ilyen szempontból van még bennünk potenciál, ám nyilván ezeket a lehetőségeket nem hozza vissza semmi. Nagyon furcsa érzés van bennem, de ugyanakkor egyszer élünk, és az ember miért legyen szomorú, ha boldog is lehet? Nagyon büszke vagyok a csapatra. Kiventiláltam magam, és most már nem érdekel, örülök annak, hogy így tudtunk vízilabdázni, valamint annak, hogy az elmúlt másfél évet tekintve mindennap egy kicsivel jobbak vagyunk.