A Dunaújváros ellen öt gólt jegyző fiatal tehetségünkkel beszélgettek.
Noha Szeibert Anna nem most mutatkozott be az élvonalban – szeptemberben Kisvárdán, majd november közepén a Vasas ellen is szóhoz jutott már -, szurkolóink többségének talán a múlt hétvégi, DKKA elleni bajnokin tűnt fel igazán a játéka, amikor öt gólt szerzett. Nem is véletlen, hogy az eredményről beszámoló poszt alatt többen is a 49-es számú játékosról érdeklődtek – kedves történet, hogy Anna nagymamája a közösségi oldalon büszkén írta válaszként, hogy az unokájáról van szó.
– Büszkék rám nagyon – mondta csillogó szemmel a 18 éves tehetség, Szeibert Anna. – A mama nagyon lelkes, de persze anyáék is, a szüleim itt is voltak ezen a meccsen is, és bár minden győztes meccs után boldogok szoktak lenni, ezután kifejezetten azok voltak, mert élőben most láttak először az NBI-ben, az előző két meccsen nem tudtak ott lenni. Meg is könnyezték, főleg apa.
Anna Tatán nőtt fel, és a helyi csapatban, a Kőkúti Sasokban ismerkedett meg a kézilabdával. Közel nyolc év elteltével igazolt Dabasra nyolcadikos korában, majd egy év múlva már az FTC Kézilabda Akadémián találta magát. Itt végig lépkedett a ranglétrán, mígnem Jesper Jensen a közös edzések után jelezte, hogy tétmérkőzésen is számít rá a felnőtt csapatban.
– Nagyon meglepett és boldog voltam, amikor kiderült, hogy lehetőséget kapok, emlékszem, utána egy-két hétig nem is tudtam szomorkodni semmin. Már az is fantasztikus lehetőség, hogy edzhetek a lányokkal, karácsonykor is az ünneplés mellett ott volt a fejemben, hogy nem sokára újra jöhetek majd. A mai napig rácsodálkozom edzésen, hogy mennyire ügyesek, akikkel együtt gyakorolhatok, olyanokat csinálnak a pályán, hogy tátott szájjal nézem sokszor, illetve próbálom ellesni, ”utánozni” őket, hogy azzal is tanuljak. De kezdem megszokni a légkört.
Fiatal irányító-átlövőnk számára jelenleg a fejlődés még a legfontosabb, a szakmai stáb is ennek megfelelően állítja össze a programját, a tervek szerint minden héten legalább egy labdás és egy konditermi edzésen a felnőttekhez csatlakozik.
– Azt szeretném, hogy stabilizálódjon a játékom, a következő lépcsőfok talán, hogy a felnőttek között megszerzett tudást az NBI/B-ben stabilan tudjam hozni, hogy kiegyensúlyozottnak érezzem magamat és a játékomat is, utána lehet még több lépcsőfokot megtenni. Van hiányosságom a magabiztosság terén, a sportpszichológussal dolgozunk is rajta, hogy legyen picit több önbizalmam, de ne is essek át a ló túloldalára.
Persze, az olyan bajnoki meccs, ahol öt Szeibert-találat is esik, sokat segít az önbizalom megszerzésében. De vajon melyik mérkőzés volt számára a nagyobb élmény, az NBI-es bemutatkozás, vagy ez, a harmadik meccs a nagyokkal, hazai pályán, csaknem telt ház előtt?
– Másként volt élmény mindkettő, úgyhogy nehéz választani. Az első nyilván az első, fantasztikus volt. Most viszont már felszabadultnak éreztem magam, ami annak is köszönhető, hogy többször edzettem már a lányokkal, ami sok pluszt jelent, hiszen kedvesek, aranyosak, segítőkészek. Szóval ezek miatt talán ez a mostani volt a különlegesebb. Szerintem jól ki tudtam zárni a körülményeket, hallottam, láttam perifériából az embereket a lelátón, de ez nem vitte el a fókuszt. Éreztem, hogy mennyire szurkolnak Vivinek és nekem is, hidegrázós élmény volt minden egyes alkalommal. Nagyon-nagyon örültem Vivi góljának is, vagy annak, amikor Dia védett. Öt éve csapattársak vagyunk mindhárman, fantasztikus, hogy itt is együtt tudunk játszani.
Anna az élsport mellett a tanulmányait sem hanyagolja el, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem, vagyis a TF hallgatója edzői szakon, közben pedig az elmúlt években a nagyvárosi életbe is belekóstolt.
– Nehéz volt megszokni a budapesti életet. Egyke vagyok, ezért is nehéz volt eljönni otthonról, de most már nagyon megszoktam, sőt, jelenleg nem is tudom elképzelni, hogy egy kisvárosban vagy épp Tatán élek, igaz, azt a hangulatot is nagyon szeretem. Az iskola és a sport okozta kettős terhelést eddig nagyon jól bírom, jól mennek a vizsgák az első félév után, már csak az anatómia és a természettudományok maradt. Igaz, az anatómiát nem szerettem volna a végére hagyni, csak először véletlenül rossz időpontra vettem fel a tantárgyat.
A beszélgetés végére Anna egyre jobban megnyílt, de ha akarná se tudná letagadni, hogy inkább a csendes, szerény személyiségtípus jellemzi, mintsem a harsány.
– A megfelelő emberek között azért van hangom, de a csapatban vagy a pályán szerintem még az ifiben sem én vagyok a hangadó – magyarázta széles mosollyal az arcán. – Idősebbként próbálok most már én is segíteni, ”terelgetni” a kicsiket, de valóban nem vagyok olyan típus – megcsinálom a feladatomat, de nem szeretek beleszólni túlságosan a dolgokba. Szeretném, hogy amikor visszamegyek az ifibe, akkor ugyanúgy meglegyen a kis komfortos helyem, nem szeretném, hogy picit is másképp tekintsenek rám, de nagyon jólesett, aranyosak voltak a csapattársaim, mert többen is írtak, gratuláltak a meccs után.
